De nekem más kell!

És jött a doktor, és azt mondta, hogy nagyon beteg leszek.

Ép testben épp alig hogy élek.

És jött a nővér, a húg, az anyós, a szomszédasszony, és azt mondta, hogy nem én leszek, aki meggyógyulok.

És jött a Zelnö Kúr, a zállamtitkár, a Lajosok, a Viktorok, a Klaus-Maus és még ki tudja, ki más, és azt mondják, hogy úgy megoldják, hogy… legfeljebb belehalok.

De nekem más kell!

Nekem a zene, a zene, a zene, a zene kell.

Felírtak mindent, ami még nincs is, lehet, nem is lesz, de nem baj, a lényeg az, hogy kapjam be – lehetőleg minden nap.

Egyszer, kétszer, háromszor, négyszer.

És megint jött a doktor, és azt mondta, nem baj, ha beteg vagyok, azért gyógyultnak nyilvánítva távozhatok.

„Vigyázz magadra!” – szólt a nővér, – ó, nagyon szép volt –, és azt mondta, hogy holnap táncolhatok.

De neki más kell!

Na nem baj, nekem úgyis a zene, a zene, a zene, a zene kell, a zene.

A többit meg vigye el a fene. Vagy a kovid…