Amikor fiatal(abb) voltam, a világ egyszerűnek tűnt, a kő lágy volt, a jövő szép. Aztán azt mondták, meg kell tanulni ezt-azt ahhoz, hogy az életben eligazodj, a jövőt valóra váltsad, és egyszerre elkezdett minden elbonyolódni, zavarossá válni, a kő egyre keményebb lett, ami logikusnak tűnt eleinte, az abszurddá vált, és egyáltalán, néha úgy éreztem, hogy egyedül vagyok aki a jó irányba megy, és a sok bolond mind jő szembe. Jöttek a skatulyák, amiből eleinte szabadulni akartam, és gyakran feltettem magamnak a kérdést
Tudom, ez abszurd
De kérlek áruld el nekem
Ki vagyok én?
Aztán még eltelt egy kis idő, és eldöntöttem – vagyok, aki vagyok. A sok bolond meg csak jöjjön szembe, nem akarom már őket megtéríteni az úton. És nem hagyom magam sem megtéríteni.
És mit mondanál akkor,
ha mi neveznénk téged radikálisnak,
liberálisnak, fanatikusnak,
kriminálisnak?
Vagyok, aki vagyok.
És nekem így jó.
Azért jó tudni, hogy más is van így ezzel! Logikus, nem?
