“Édesapámnak olyan hangja volt, mint Fats Dominónak. Vagy Somló Tamásnak. Közvetlenül az angyaloktól kapta a hangját, azon énekelt. Nem is énekelt, danolt.” írta Eszterházy Péter a Harmonia caelestis 245. oldalán.
Kevés olyan dal van, ami ennyire meghatározza számomra a hetvenes – nyolcvanas évek életérzését. Amellett, hogy rögtön az egyik kedvencem lett, ahogy meghallottam, sokszor és sokféleképpen kapcsolódik egy-egy fordulóponthoz az életemben. De most mégsem egy saját élményemet mesélném el. Pontosabban az enyém, közvetve.
1979-ben, amikor sikeresen felvételiztünk Bukarestben még nem sejtettük, hogy azokban az években Bukarestben magyarnak lenni jó dolog volt. Benne voltunk már nyakig a diktatúra utolsó szakaszában, de Bukarest, a balkáni “Kis Párizs” még tartotta magát. Tudni kell, hogy sokáig Magyarország határain kívül a legnagyobb magyar népességgel rendelkező városként tartották számon a román fővárost, több, működő kulturális intézménnyel, magyar tannyelvű középiskolával, az Ady Endréről elnevezett 5. sz. Líceummal, a Petőfi Sándor művelődési házzal. Az Egyetemi könyvesbolt kirakatában ott volt “Az eltűnt idő nyomában” mindhárom kötete, a Barátok temploma mögötti könyvesboltban az eladó mindig “talált” pár magyarországi kiadványt a pult alatt, a Palota terem mögötti újságárusnál, ha idejébe keltél fel, vehettél magyarországi napi- vagy hetilapokat, itt jelent meg a Hét, a Művelődés, nem volt nagy ügy a romániai magyar értelmiség közismert alakjaival elbeszélgetni, még a magunkfajta csóró egyetemistáknak sem.
Nem mellesleg megesett, hogy a román főváros legendás zeneboltja, a Musica előtt hosszú sor állt a Neoton Família “Aerobic” című nagylemezéért, vagy valamelyik magyar klasszikus zenei bakelitért. És úgy évente egy-két magyar banda is koncertezhetett a “Polivalentában” – a multifunkcionális sportcsarnokban az Ifjúsági park közepén. És jó volt magyarnak lenni az egyetemen is. Minden egyetemen volt pár neves, elismert magyar szakember, és nem volt ritka az, ami velünk is megesett, az egyetem számítóközpontjában korlátozások nélkül dolgozó válogatott kis csoport minden tagja egy adott pillanatban magyar volt. Magyarnak lenni egyszerűen jó ajánlólevél volt akkoriban.
Afféle csodabogarakként tekintettek ránk, akik ugyan mások, nagyon mások voltunk, mint a többség, de ha a kíváncsi szobatárs meg szerette volna nézni az útlevelünket, amivel a Székelyföldről beutaztunk, akkor nem tudtuk kielégíteni a kíváncsiságát. De ha fontos volt, tudtunk szerezni Amo szappant vagy fogamzásgátló tablettát, pedig valutánk se volt, mint az araboknak, és a követségi attasé se tartott havonta pártgyűlést nekünk mind a kínaiaknak.
És tudtunk válaszolni az olyan kérdésekre, hogy mit jelent a “ringosdelmogod”. Aha, bármilyen meglepő, ez annak a generációnak fontos kérdés volt Bukarestben. Történt ugyanis, hogy a Loksi 1977-es, második Bukaresti koncertje botrányba fulladt. A szekusok ugyanis úgy ítélték meg, hogy túl jól érzik magukat a fiatalok miközben Somló a “Ringasd el magad” refrénjét énekelte, ugyanis mindenki vele énekelte a “ringosdelmogod”-ot, még akkor is, ha gőzük sem volt arról, mit is jelent. Jó volt, s kész. Na ez volt, amitől kiborult a bili, s a rendfenntartók mellett jelenlevő “bőrkabátosok” szétverték a bulit. Az eredmény az egyik legkeményebb diplomáciai jegyzékváltás volt a szocialista táboron belül a “békeévekben”, és a Loksi piros lapot kapott, nem jöhetett többet Romániába.
