Tél volt, hó esett

… és jöttek az ünnepek. Csend volt, nyugalom, nem üvöltött a “dzsingóbel” az üzletekben, nem volt utcai kivilágítás, tipródás. Esténként nagyanyám vitt magával a Mária társulat imádkozóiba, minden este máshoz (jobb híján, nem volt kire hagynia), én meg türelmesen végigüldögéltem az egy-két gyertya fényénél zajló csendes imádkozást.

És nagyjából ez volt minden.  Nem volt dizájnos adventi koszorú, nem készített paleo-pszeudó bejglit öko-bió dióutánzattal, nem kötött idétlen svédmintás zoknit amit kiakaszthattunk volna a nemlétező kandalló peremére, nem néztük este a tévében azt, hogy Asperger szindrómás tinilányok a képünkbe üvöltik, hogy nem jól van ez így, mihamarább térjünk át az angyalvárásról valamiféle resapált (újrafutózott) öko Jézuskára ha nem akarunk összefeküdni a jegesmedvékkel, vagy azt hogy hogyan lehet karácsonyi dalokat szoft pornó verzióban előadni, esetleg mit vegyünk fel (le) a nagy alkalomra. Esténként, ha elfújta a petróleumlámpát mindig mesélt. Kifogyhatatlan mesetára volt, meséiben szabadon vegyítette a népmeséket saját emlékeivel,  a hétköznapok történéseivel és a Bibliából, a Szentek életéből vett történetekkel.

Aztán egy este meghallottuk, hogy az ajtó előtt a szomszéd gyerekek teljes szívből éneklik a Mennyből az angyalt, a Pásztorok, pásztorok-ot. És akkor tudtam, hogy itt a Karácsony. A gyerekek kaptak nagyanyám féltve őrzött almáiból, én meg egy ígéretet, hogy meglepetés vár rám.

Aztán lefeküdtünk. Arra ébredtem, hogy mozgás van a házban: megérkezett kedvenc nagybátyám, aki akkor épp Brassó-Pojánán volt melós. Megvolt az igazi meglepetés! Ráadásul ajándékot is hozott: egy celofánba csomagolt kerek valamit, amiről azt mondta, hogy aszalt füge. Fura volt, ilyent még sosem láttam, és a fügefalevelet pont aznap este hallottam először emlegetni nagyanyám (bibliás) meséiben, úgyhogy az egész igazán fura volt – és finom. Akkor még nem tudtam, hogy 25 évet kell várjak a következő gurigára.

Másnap templomba mentünk nagyanyámmal. Nem volt szokása, hogy magával vigyen de most különleges alkalom volt. A legutolsó padba ültünk be, én izgatottan vártam a mise végét, mert tudtam, hogy nemsokára megláthatom azt, amiről nagyanyám mesélt: a pásztorokat, az angyalokat, az ökröt, a szamarat, a Kisjézust a jászolban.

Estére kitisztult, csak úgy szikráztak a csillagok, amikor elindultunk hazafelé. Anyámék akkorra értek haza valamiféle fejtágítóról. Nem önszántukból mentek el otthonról, és hagytak a nemrég megözvegyült nagyanyám gondjaira, a pártállamnak gondja volt rá, hogy “a nép szolgálói” – ahogy Lenin nevezte a falusi tanítókat – ideológiailag megfelelő hangulatban és környezetben töltsék a vallásos ünnepeket. Tudtam, hogy nem lesz (még) otthon karácsonyfa – majd úgy szinte egy hét múlva, a “hivatalos” Télapó ünnepély környékén lesz az is – , de nem érdekelt. Fontosabb volt az ünnep meghitt hangulata, a fehérre fagyott úton a cipőnk nyikorgásának a hangja, és a szavak: nagyanyám mesélt, akkor éppen a Göncölszekérről, ami a szemünk előtt ragyogott az égen. A hosszú úton hazafelé csak azt bámultam. Nem volt mi elvonja a figyelmemet, nem világítottak a keresztény emberek ablakaiban a zsidó Hanuka ünnep menórái, nem villogtak a karácsonyi kidíszítések, nem mászott a Télapó a házak falán, nem állt a rénszarvas szán az udvarokon.

Nem volt más, csak hangok és szavak.

Minden gazdagságom hangok és szavak,
Néhány általunk kimondott gondolat.
Egyet elmondtam neked, hogyha igaznak hiszed,
Mondd el mindenkinek!

PiramisAjándék

 

Leave a Reply