Hát persze, hogy ebből (sem) maradhattunk ki. Van egy szám, ami többször is elnyerte a legutóbbi X év legtöbbet játszott dala címet, naná hogy valaki megmagyarította:
Nem is baj, jó alkalom arra, hogy elgondolkodjunk azon, hogy hogyan is van ez a kopirájtos, ki másol kit, ki nyúl le mit a zenében dolog. Naa, nem kell lecsukni a böngészőt, nem, nem a törvényes oldala érdekes most, hanem maga a jelenség.
Járjuk csak körül egy kicsit az eredeti, a Procol Harum brit rockegyüttes A Whiter Shade of Pale című dalának a történetét, ebből a szempontból is egy tanulságos eset.
Kezdjük mindjárt egy szakmabeli véleményével. Ozzy Osbourne a Guitar World magazin 1998 decemberi számában mondta az alábbiakat*:
Sok új zenekarban megvan az agresszió – de hol van a dallam? … Kurvára nem rohanok ki és veszem meg a Snot, a Sepultura vagy a Megadeth legújabb lemezeit. Ezek a zenék nem újak számomra – és az, hogy mit csinálok szakmámból, és az, hogy mit szeretek, két különböző dolog. A 60 perces kazettámhoz olyan zenéket válogattam össze, amelyeket tényleg szeretek hallgatni, olyanokat, amelyek beindítottak, amikor rajongó voltam.
Az első dal többszörösen is ilyen: A Whiter Shade of Pale, Procol Harum [a Procol Harum albumról] (Deram, 1967).
Apám mindig azt mondta: „Ha van egy nagyszerű dallamod, akkor van egy nagyszerű dalod”, és ennek a dalnak is fantasztikus a dallamfelvétele. Ma is ugyanolyan izgalommal hallgatom, mint amikor először hallottam. Tulajdonképpen Bach Air on a G-string című művén alapul, ami azt mutatja, hogy még 300 év elteltével is egy nagyszerű dallam az nagyszerű dallam.
* Egy kis körítés, abban az évben a magazin minden hónapban felkért egy-egy ismert, befutott rockzenészt, hogy állítson össze egy 60 perces listát a kedvenceiből.
De idézhetünk egy másik megkerülhetetlen klasszikust, John Lennont (Lennon: The Definitive Biography by Ray Coleman):
(egy Brian Epstein partin) beszéltünk egy kicsit a zenei színtér állapotáról, és ő (Lennon) azt mondta, hogy volt egy „dope” lemez, amit nem tudott kiverni a fejéből. Nem emlékezett a címére. Minden más popzene abban az időszakban „szar” volt, ami akkoriban az egyik kedvenc szava volt.
Másnap John felhívott. Miután elmentem, eszembe jutott, hogy melyik az a lemez, amit nem tudom abbahagyni – mondta. ‘Ez az a drogos dal, a Procol Harum A Whiter Shade Of Pale című száma. Ez a legjobb dal, amit egy ideje hallottam. Ezt játszod, amikor LSD-t veszel be, és … whoooooooooo.’
Most tekintsünk el attól, hogy Ozzy nem emlékszik egész pontosan egyes dolgokra, de a dal szerzője, saját bevallása szerint tényleg az első igazi rocksztár, az orgona koronázatlan királya, Johann Sebastian Bach (gyengébbek kedvéért Pataki János Sebestyén, foglalkozása szerint kántor) két dallamát jelölte meg az inspiráció forrásaként. Igen, az egyik tényleg az Air – BWV 1068 – a másik meg a kevésbé könnyen megjegyezhető Wachet auf, ruft uns die Stimme, BWV 140. De már itt is van kavarás, ugyanis Bach ezt is újrahasznosította a BWV 645 katalógus számon:
Ja hogy ez nem az eredeti… na persze, hát erről beszélünk. Na jó, jöjjön akkor az Air, kicsit átértelmezve:
Naszóval 1967 május 12. napján került piacra a szám, és rögtön sikert aratott, június 8-án már vezette az UK Singles Chart-ot, és 5. volt a tengeren túl a Billboard 100-as listáján. Nem volt itt semmi promóció, sem ricáló influenszer – a népeknek egyszerűen tetszett a dal. Még azon a nyáron, a méltán korszakfordítóként emlegetett Summer of Love koncertsorozaton már az egyik legtöbbet játszott szám volt. Több, mint 10 millió eladott kópiával a mai napig az egyik legsikeresebb kislemez. Van, akinek az a hobbija, hogy levadássza és katalogizálja a rengeteg változatot, amit az eltelt időkben az eredetiből készítettek, koppintottak, gyilkoltak, “tribut’-oltak és közreadtak. A számláló 1000 változat felett jár, akit érdekel a téma, nézzen körül pl. itt. Rengeteg film zenei anyagában ott van, és megtalálható minden “Vietnam War” címkével ellátott kompilációban,
A szám címe, ami önmagába is rengeteg találgatásra adott okot mára megérett arra, hogy több szótár is felvegye az adatbázisába, hogy ne menjünk túl messzire, az Oxford Dictionary több változata is tartalmazza. És sokan használják az ebből származó változatokat szövegeikben, olyanok is, akik magát a dalt se biztos hogy hallották.
Hogy csak egyetlen aktualitását újonnan visszanyert példát mondjak. 2018-ban jelent meg Simon Winchester A whiter sahde of hate című könyve, ami a New York Times bestseller listáját vezette hetekig. Hogy miért? A könyv alcíme sejteti az okokat: ‘How Donald Trump combined the polar opposites of Aryan nationalism and the American Dream’. Nem kell a Google Translate vagy a Deepl után kutakodni, magyarul: „Hogyan egyesítette Donald Trump az árja nacionalizmus és az amerikai álom ellentéteit”.
Na, erről ennyit.
A lényeg, hogy a jó dolgok fennmaradnak, sokszor nagyon meglepő formában, majd eltűnnek és meglepő formában előbukkannak megint. Adják, veszik, lopják és hamisítják, újraértelmezik, új értékeket társítanak hozzá, vagy meggyalázzák, megmészárolják, bemocskolják, kihasználják – vagy legalábbis megpróbálják.
Hiába, na, “egy újszülöttnek minden vicc új” – tudjuk legalább a Ludas Matyi óta. De azért jó érzés tudni, ismerni az eredetit. Úgy lehet csak igazán értékelni azt, ha valaki képes megcsillogtatni a régi gyémántot új megvilágításban, vagy felismerni a cserepeiből a sárba taposottat.
