Folk-rock

The Byrds

A folk-rock, azaz népi rock műfajában elegyednek a népzene és a rockzene elemei. Legkorábbi és legszűkebb értelmezésében, a kifejezés arra a műfajra utalt, amely az Egyesült Államokból és az Egyesült Királyságból eredt az 1960-as évek közepén. Egy Los Angeles-i zenekar volt a műfaj úttörője, akik hagyományos népzenét és Bob Dylan által írt anyagokat játszottak rock-hangszereléssel, stílusukat pedig erősen befolyásolta a The Beatles és egyéb brit együttesek. Magát a “Folk Rock” kifejezést egy amerikai zenei kiadvány használta a The Byrds zenéjének leírására 1965. júniusában, és ugyanebben a hónapban került forgalomba a banda debütáló albuma is. A kiadvány Dylan “Mr. Tambourine Man”-jának a The Byrds általi feldolgozása volt, és a későbbi kereskedelmi sikere elindította a folk-rock nagy durranását a ‘60-as évek közepén. Dylan maga is befolyásolója volt a műfajnak, különösen azokon a felvételein, amiket egy elektromos rock együttessel készített, a Bringing It All Back Home, a Highway 61 Revisited, és a Blonde on Blonde albumokon. Dylan 1965. július 25-i fellépése a Newport Folk Fesztiválon egy elektromos háttérzenekarral szintén egy megfontolt fordulópont volt a folk rock fejlődésében.

A műfaj előzményei közé tartozik az amerikai népi zene újjáéledésében a The Beatles és más Brit Inváziós zenekarok beatzenéje, a The Animals nagysikerű népdalának, a “The House of the Rising Sun”-nak a felvétele, és a The Beau Brummels népi ihletésű dalszövegírója. A népi-hatás különösen nyilvánvaló az olyan Beatles-dalokban, mint az “I’m a Loser” és a “You’ve Got to Hide Your Love Away”, melyek nagy befolyást gyakoroltak a folk rockra. A legtöbb folk-rock művész repertoárja részben a népi forrásokból ered, de legalább ugyanennyire származik az olyan népi ihletésű énekes-dalszövegíróktól is, mint Dylan. Zeneileg a műfajt a tiszta énekhangok harmóniája és a viszonylag “tiszta” (effektektől és torzításoktól mentes) beállítások jellemzik az elektromos hangszerelésben, mint a The Byrds Jangly 12-string gitárhangzása. Ez a jangly gitárhangzás a The Searchers zenéjéből eredt, és George Harrison Rickenbacker 12-string használatából a The Beatles 1964-es és 1965-ös felvételein.

Ez a folk rock eredeti újjászületése egyenesen az elektromos folk (úgymint brit folk-rock) jól érthető, eklektikus stílusához vezetett, utat törve az 1960-as évek végén a Pentagle, a Fairport Convention és Alan Stivell által. A brit pszichedelikus folk és a folk-rock észak-amerikai stílusától inspirálva, a Pentagle, a Fairport és más említett zenekarok elkezdték beolvasztani a hagyományos brit népzene elemeit a saját repertoárjukba. Röviddel ezután a Fairport basszistája, Ashley Hutchings megalakította a Steeleye Span-t tradicionális népzenészekkel, akik nyilvánvalóan arra vágytak, hogy egyesíthessék a rockelemeket a saját zenéjükkel, ezzel viszont számos variáció született, ideértve például a The Albion Band (a Hutchings-szal együttműködve is) nyíltan angol folk-rock-ját és a még termékenyebb Celtic (kelta) rock áramlatát.

Tágabb értelmezésben a folk-rock magában foglalja a későbbi hasonló-ihletésű zenei stílusokat és mozgalmakat az angolul beszélő világban (valamint a kelta és filipino peremeken), és kisebb mértékben máshol Európában is. Mint bármely műfajnál, a határokat nehéz meghatározni. A folk-rock lehet inkább a népiesség felé hajló vagy a rock saját hangszerelése, játéka, énekstílusa felé hajló, vagy az általa választott anyagú; míg az eredeti műfaj Európa és Észak-Amerika zenéjéhez közelít, addig nem egyértelműen körülírható, hogy mely népi kultúrák zenéje lehet ide tartozó, mint befolyásolt. Mégis, a kifejezést nem gyakran alkalmazzák a blues-on alapuló rockzenére vagy más afrikai-amerikai zenére (kivéve a népi terjesztőkön keresztül közvetítettet), sem a Cajun-i gyökerű rockzenére, sem a nem-európai folk-ban gyökerező (különösen a kb. 1980 utáni) zenére, amely még jellemzőbben minősül világzenének.