Boszorkánykörök

Rémek tánca van körűle;
Ha ez a kis fény nem volna,
Úgy gondolja: megőrűlne.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
(Arany János: Ágnes Asszony)

Húsvét második vasárnapja, az Irgalmasság Vasárnapja van, amikor ezt írom, nem éppen ünnepi hangulatban. Nem, anyám, én nem ilyen lovat akartam! A Tündérkertbe szültél engem, a tordai ediktum hazájába, a világ első, vallási toleranciát törvénybe iktató országába, az 1437-ben megszületett Unio Trio Nationum földjére, amit sokan és sokáig (az átmeneti kudarcok ellenére) a kölcsönös megbecsülés és tolerancia földjeként tiszteltek és szerettek. Arra neveltél, hogy sokfélék vagyunk, különböző véleményekkel, világképpel, kulturális és morális értékekkel, de ezeket a különbségeket tisztelni kell, ahogyan tisztelni kell a miénktől eltérő véleményeket is. Vitázni lehet és kell, értékeinket meg kell őrizni és továbbvinni – de nem a mások értékrendjének és véleményének kárára és ellenében. Nem más ellenében vagyok, aki vagyok, hanem a magam embersége jogán!

És én így éltem és élem az életemet, és ezt próbálom továbbadni mindenkinek, aki erre fogékony. Hittem és hiszem hogy így kell, így érdemes élni.

Ehelyett azt látom, hogy körülöttem a világ egyre inkább úgy néz ki, mint a HBO-n futó Britannia sorozat második évadjának egyik epizódjában a római légió tábora: az ivóvízbe bekevert mákony (pontosabban hallucinogén gomba) hatására mindenki megkergült. És közben szól Donovan ikonikus dala, a pszichedelikus rock egyik emblematikus száma, a “Season of the witch” – a Boszorkányok kora.

Igen, úgy látszik, a boszorkányok korát éljük, ki-ki a saját boszorkánykörébe  – Facebook bubble, ha úgy jobban tetszik – bezárkózva. Kíváncsi és nyitott emberként mostanáig igyekeztem ezt a csapdát elkerülni és minél távolabbra kitekinteni a fejemből, de a napokban azon kaptam magam, hogy a Facebookos pszeudo-ismerőseim körét elkezdtem ritkítani.

Kezdődött azzal, hogy kishíján belekevertek egy shitstorm trendi néven közismert szardobálásba, amit az indított el, hogy valaki – elismerem, kissé csúfondárosan – “herceg”-nek titulált egy önjelölt nemzetmentő pocakos nagytatát. Igen, tudom, asszociálni könnyű: herceg -> Duce-> Führer->Kondukátor (utálom az erőszakos magyarítást, Conducător) -> nemzetvezető , de az eredeti szövegben semmi sem volt ebből. De azért, vagy éppen ennek ellenére  billentyűzetbe lehetett döngölni az elkövetőt. És senki sem szólalt meg, senki sem próbálta megvédeni, senki sem kisérelte meg a lehetetlent. Igen, a mákony már rég az ivóvízben van, és azt is tudjuk, mikor, ki és hogyan keverte, keveri bele. Nem kell túl messzire menni. Ami az ijesztő, az a “hasznos idióták” (useful idiots, tessék rákeresni) tömege, akik felerősítik a hatást, akik fogyasztják, terjesztik és habosítják a gyűlöletbeszédet, a fake newst, a pofátlan, hazugságokra – jobb esetben féligazságokra – épülő, amerikai szakértők által tökéletesre csiszolt “kormányzati kommunikációt”.

És ugyanakkor elborzaszt, hogy ott van egy értelmes, gondolkodó, érző tömeg, aki undorodik ettől, és inkább félrenéz, mint hogy tenne ellene, felvenné a harcot, ki-ki a maga kis környezetében. Annál is inkább, mert ez az a réteg, akiről nem hiszem el, hogy elfelejtették volna azt az apróságot, hogy hatmillió emberélettel fizettünk legutóbb azért, hogy majd egy évszázada szintén félrenéztünk. Pedig a következmények közismertek, és az események visszaköszönnek. Az ilyen gyűlöletbeszéden alapuló kommunikációnak előbb-utóbb fizikális bántalmazás a vége. És ezt tapasztaljuk meg most a “Tündérkertben”. A szingaléz pékek még – a kegyelem taknyán, ahogy nálunk mondják – megúszták a verést, de mára már ezt a vörös vonalat is átléptük.

Manapság már az is elfogadható egyesek számára, hogy fényes nappal, egy erdélyi nagyváros közepén egy újságírónőt – aki ellen évek óta folyik az uszítás – megverjenek. És, annak ellenére, hogy sokan látták az esetet, senki sem avatkozott közbe, és nincs tanú, nincs videofelvétel, nincs támogatás a társadalom részéről.

Igen, ilyen esetben a konkrét elkövető tulajdonképpen csak bűntárs egy előre eltervezett, az emberség, az emberiesség, a véleményszabadság, a kölcsönös tolerancia ellen elkövetett bűntényben. Nem a konkrét elkövető a legnagyobb bűnös, hanem az(ok) a politikus(ok) akik keményen, hosszú ideje dolgoznak azon, hogy a verbális erőszak mindennapossá és elfogadottá váljon, és mindazok, akik csápolnak nekik, bálványozzák őket, és ledorongolnak mindenkit, akinek bár árnyalatnyilag más a véleménye. A verbális erőszak elfogadása, eltűrése óhatatlanul ide vezet: a fizikai erőszakhoz. És innen már csak apró lépés a fizikai erőszak elfogadottá, mindennapossá válása. Parászka Boróka esete olyan, mint a lakmuszpapír: megmutatja, hová jutottunk. És ebben mérhetetlenül nagy felelőssége van a politikacsinálóknak, és a hozzánk is kiexportált “hatalomtechnikai megoldásaiknak”.

Igen, a boszorkányok korát éljük, boszorkányköreinkbe zárkózva, és ha véletlenül arra vetemedünk, hogy kinézzünk belőle, visszapillantsunk vállunk fölött, sötét, riasztó árnyakkal nézünk szembe.

When I look over my shoulder
What do you think I see
Some old soul look over
Her shoulder at me
And she’s strange
Sure she’s strange

“Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”

Leave a Reply