Április, bolond hónap

Április az idén rászolgált a hírnevére – bolond egy hónap sikeredett. Lassan kifele megyünk belőle, de emlékezetes marad, az biztos. Legalább annyira, mint az egyik kedvencem, a Deep Purple April című száma. Az együttes fénykora, az 1969-es év vége, lecsengtek az 1968-as párizsi diáklázadás eseményei, elindult a francia új hullám, az olasz neorealizmus ontotta a filmremekeket, pezsgett Európa szellemi élete.  De valami volt a levegőben, valami, amit nem lehetett nem észrevenni.

Hieronimus Bosch – Gyönyörök kertje

A Deep Purple 1969 januárjában ismét stúdióba vonult, hogy rögzítse harmadik nagylemezét. Az album Deep Purple címen 1969 júniusában jelent meg Amerikában (Tetragrammaton), Angliában azonban csak novemberben vált hozzáférhetővé. A lemez borítója Hieronymus Bosch hírhedt, a Gyönyörök kertje festménye alapján készült. Az album kisebb botrányt okozott az Amerikai Egyesült Államokban, mert egyes lemezboltok szerint “erkölcstelen jeleneteket” ábrázolt. A lemez borítója eredetileg színesnek készült, csak nyomtatási hibák miatt lett végül szürke.

A korongra egyetlen feldolgozás került fel a “Lalena” ami eredetileg Leitch Donovan-szerzemény. A számban rendhagyó módon Lord hozza a basszust több helyen az orgona lábbasszus pedáljával, ezekben gyakran visszaköszön a barokk orgonazene több “passacaglia” futama. Különleges hangszerelési ötleteket vetettek be a többi kompozíciónál is. A “Chasing Shadows” esetében a kemény, folyamatos dobolást kézi ütősökkel is kiegészítették. A “Blind” c. számnál az együttes történetében egyedül itt használt Lord csembalót. A “Fault Line” c. előjátéknál egy egyszerű ütemre Lord lecsengőre beállított orgonaakkordot nyomott. Ennek a felvételnek a szalagját azután megfordították és a két gitár erre a visszafelé játszott, különleges effekthangulatú alapra improvizált rá. A “The Painter” c. számuk gyakorlatilag koncertfelvétel is lehetne, mindennemű stúdiótrükk nélkül egyszeri lejátszásban vették föl.

A lemez utolsó dala egyértelműen a csúcspont, és véleményem szerint a banda egyik legjobb dala. Ebben szimfonikus zenekar váltja az együttest, így a komolyzene hatása ezen a lemezen is erőteljesen jelen van a hard rock, a pszichedelikus rock és a progresszív rock mellett. A 12 perc fölötti “April” a lemezkiadók rémálma, abban a korban 4 perc 20 másodpercben maximálták egy lemezre kerülő dal hosszát, ennek esett áldozatául sok akkori rockdal, mint például a fentebb emlegetett Leitch Donovan két emblematikus dala, a Season of the witch és a Hurdy-gurdy man is. Emiatt nagyon ritkán játszották rádiókban, és nem is került fel a toplisták csúcsára. De a koncerteken nagyon sikeres volt, a fentebb látható verzió pedig a több tévésítési próbálkozás egyik legsikerültebbje.

Az “April” egy 3 részre osztható kompozíció. Az első rész latinos, instrumentális, jelentős szerepe van az egyébként nem sokat alkalmazott akusztikus gitárnak és zongorának. A középső rész fafúvósokból és vonósokból álló kamarazenekar közreműködésével készült, már előrevetítette az 1969 decemberében megjelenő Concerto for Group and Orchestra album irányvonalát. A zárótételnél hallható egy szép ballada keretében a lemezre jellemző rockos hangzás, immáron énekkel. Lord itt még egyszer használta a mellotront, a levezető akkordok vokális aláfestéseként.

A lemez nem aratott sikert, Amerikában mindössze a 162. helyig jutott a listákon, a korábbi két album fényében kiábrándítóan rossz eredménynek számított. A zenekaron belül ekkor már egyre nagyobb volt a feszültség. Blackmore egyre inkább keményebb zenét akart játszani, azonban Simper és Evans nem díjazták a gitáros ezen ötletét. Blackmore egy egyedibb stílust szeretett volna kialakítani, ekkoriban a zenekart többször is a Vanilla Fudge formációhoz hasonlították, de Lord is erősen éreztette gyökereit (Bach, Rimszkij-Korszakov). A megjelenést követően az együttes amerikai kiadója a Tetragrammaton csődbe ment, így az együttes jövője is kérdésessé vált.

Ráadásul a nagy rivális, a Led Zeppelin tarolt ebben az időszakban, 1969-ben jelent meg a második és harmadik nagylemezük, olyan dalokkal, mint a “Whole lotta love” és a “Ramble on”. A hard rock aranykorát élte.

Nem csoda, hogy a dal nagyon sötét hangulatúra sikeredett. Itt az eredeti, lemezen megjelent változat is. A Deep Purple túlélte a krízist – mi is túléljük majd. Legfeljebb nem lesznek ilyen szép emlékeink róla!