A Led Zeppelin brit rockegyüttest 1968-ban alapította Jimmy Page gitáros, Robert Plant énekes, John Paul Jones basszusgitáros és John Bonham dobos. A rocktörténelemben meglehetősen ritka módon tagok a Led Zeppelin pályafutása alatt nem készítettek szólólemezeket, időnként dzsemmeléseken vettek részt, vagy felvételeken működtek közre barátaikkal. Az együttes a teljes fennállása alatt ugyanazokból tagokból állt.
A korai albumaikon jellemzően a blues-, folk- és pszichedelikus hatásokat integrálták az elektromos hangzással, ezzel egyedi megszólalást hozva létre. Bár a kritikusok vegyesen fogadták az albumokat, rajongótáboruk folyamatosan nőtt. Az 1970-es években rengeteg nagy sikerű koncertet adtak világszerte.
Zenéjük sokszínű, blues- és hard rock- mellett folk-, rockabilly-, funk-, reggae- és soul-elemek fedezhetők fel benne, sokan az első heavy metal együttesnek tartják. Nyolc sorlemez, egy dupla koncertalbum és egy koncertfilm fémjelzi a zenekar tizenkét éves munkáját az aktív években. Bonham 1980-as halála után gyakorlatilag azonnal feloszlottak, és már csak egyetlen, a működés egészét reprezentáló, korábban felvett, de kiadatlan anyagot tartalmazó albumot állítottak össze. Az Egyesült Királyságban egyetlen kislemez sem jelent meg albumaikról, mert azokat sérthetetlen egésznek tartották. Nem csak az albumokat önmagukban, hanem az azokon szereplő dalok sorrendjét is. (Amerikában a kiadójuk a tagok beleegyezése nélkül jelentetett meg kislemezeket.)
A Led Zeppelin egyike a könnyűzene legsikeresebb és legelismertebb együtteseinek. Világszerte mintegy 200 millió albumot adtak el, ebből csak az Egyesült Államokban 111 milliót. Korai alkotásaik kemény, gitárvezérelt hangzásával a hard rock és heavy metal stílus legelső képviselői közt voltak, hatásuk a műfaj egészére döntő jelentőségű. A Rolling Stone magazin „az 1970-es évek legnagyobb együttesének” nevezte, a Rock and Roll Hall of Fame szerint „olyan befolyással voltak az 1970-es évekre, mint a Beatles az 1960-as évekre”. Máig a Led Zeppelin az egyetlen együttes, melynek az összes albuma felkerült a Billboard Top 10 listájára. 1975-ben rekordot döntöttek azzal, hogy az összes addig megjelent lemezük fent volt egyszerre az amerikai toplistákon. A VH1 zenecsatorna 100 Greatest Artists of Hard Rock listáján a Led Zeppelint sorolta az első helyre.
A Led Zeppelin sok tekintetben az 1970-es évek legnagyobb hatású rockzenekara. A rockzene menedzselésétől a megakoncertek rendezéséig példát adott a műfajnak. Minden albumuk önálló hangzásvilágú és stílusú, ugyanakkor albumon belül is változatos. Ezt a fajta gazdag hangzásvilágot azonban saját korukban a kritika inkább hibának vélte. Minden egyes újabb albumot a megelőzőhöz hasonlítottak, és kifogásolták a másságot. Legkirívóbb példái ennek a két utolsó album, amelyek egyértelműen rossz kritikát kaptak megjelenésük alkalmával. Ma már tudható, hogy ezek közül a Presence a hard-rock egyik legmaradandóbb albuma.
Tartalomjegyzék
Tagok
Jimmy Page, teljes nevén James Patrick York Page (húros hangszerek általában, így gitár, slide-gitár, kétnyakú gitár – Gibson EDS-1275, tamburin, mandolin); Robert Plant, teljes nevén Robert Anthony Plant (ének, szájharmonika), John Paul Jones; eredeti nevén John Baldwin (basszusgitár, mandolin, slide-gitár, billentyűs hangszerek, zongora, mellotron, farfisa); John ‘Bonzo’ Bonham, teljes nevén John Henry Bonham (dob és egyéb ütőhangszerek), valamint menedzserük, Peter Grant; így öten alkották azt a jelenséget, amelyet Led Zeppelinnek neveznek.
A menedzser irányában megnyilvánuló végtelen bizalomra jellemző, hogy az együttes és ő soha nem kötöttek írásban szerződést. Grant egyedülálló érdeme, hogy a kezdeti nagy promóciós turnék után „fiait” hagyta nyugodtan dolgozni, sosem erőltette rájuk elképzeléseit, a zenébe nem szólt bele. Mindenben az ő érdekeiket védte, és ha úgy látta jónak, akár a bevételkiesést is felvállalta. 1975-ben egy olyan egymillió dolláros szerződést utasított el, amely egyetlen koncertre vonatkozott volna.
A zenészek kiegészítették egymást, miközben egyéniségük is megmaradt. A gitárjáték virtuóz, az ének egyéni és karizmatikus, a basszusgitár mindig alapos és hihetetlenül pontos, a dobok pedig önfeledten tördelték szét a lágyabb számokat is. A virtuozitás, a precizitás, az improvizatív készség, a játékosság, a súlyos riffek és lágy dallamok keveréke a Led Zeppelin, amely tulajdonságokat a koncerteken is hozni tudták. Senki sem tolta előtérbe magát, és nem is vonta ki magát a közös teljesítményből. „A három hangszeres együtt vágtatott át az újabb és újabb témákon, szakaszokon, riffeken és ritmusokon, hogy más oldalról is megmutassák az adott zenét, hogy tempót váltsanak, hogy az adott szám játszi könnyedséggel kezelt, alapvető zenei felépítményét tengernyi változattal díszítsék.” Prince azt nyilatkozta, hogy a Led Zeppelint azért szereti, mert minden számuk más színű. Az improvizációs készség mindig is jellemzője maradt a zenekarnak, sosem játszottak kétszer ugyanúgy bármit is. Az ekkori rockzenekarok között nagy ritkaságszámba ment az a szoros együttműködés, amely Jones és Bonham játékát jellemezte, erre pedig azért volt szükség, mert rájuk épült minden. „Akkoriban nagyon ott kellett lenni a szeren. Különösen a rögtönzött részeknél, mert amit játszottunk, állandóan változott. Nagyon kellett egymás utalásaira figyelnünk. Fontos volt a szemkontaktus. Úgy tűnt, Page mindig a padlót nézi, de valójában mindig egymás kézmozgását figyeltük… A közönség meg csodálkozott: hát ezt hogyan csinálták? Hát csak úgy, hogy figyeltünk egymásra.” (Jones)
Az együttes sikerének egyik titka a tagok rendkívül szoros barátsága, a zenekar belső kohéziója, amit így fogalmaztak meg ők maguk még a ’70-es évek első felében:
John Bonham: „Egyes bandák túlságosan össze vannak zárva és a legenyhébb dolgoktól is szétrobbannak. Mi éppen annyira vagyunk összezárva, amennyire kell. Nálunk soha nem fordulhat elő, hogy valaki elejt egy mondatot, és mindenki szét akar széledni.”
Robert Plant: „Nagyon szerencsések vagyunk, mert az idő múlásával egyre lelkesebben játszottunk. Zenei szempontból egyáltalán nem érzünk fáradságot vagy fásultságot… A zene összetart minket.”
Jimmy Page: „Nincs semmiféle zenei féreg a Led Zeppelinben, amely bomlasztaná. Változatosság uralkodik, nagy szabadság, és egyik zenésznek sem kell korlátozni a szabadságát. A mi bandánkban mindenki tisztel mindenkit… El sem tudom képzelni, hogy szétváljon a banda.”
Peter Grant: „Az együttes mindig együtt marad, amíg élvezik a fiúk a közös muzsikálást.”
Chris Charlesworth, a Melody Maker újságírója ezt írta 1972-ben róluk: „Nincs szükség összehasonlításokra. Nincs szükség arra, hogy azt mondjuk: Page jobb, mint bárki más. Page gitározik, Bonham dobol, Jones basszusozik és orgonál, Plant énekel. És mindezt nagyon jól teszik.”
The New Yardbirds
A Led Zeppelin története a Yardbirdsszel kezdődött. Jimmy Page neve már 1964-ben felmerült, amikor Eric Clapton távozott, de Page akkoriban Tom Jones stúdiófelvételein dolgozott, ezért Jeff Becket ajánlotta maga helyett. 1966. június elején Paul Samwell-Smith, a basszusgitáros hagyta el a csapatot, ezért Page újra képbe került, és ekkor már Beck hívta meg, annak ellenére, hogy a Yardbirds menedzsere figyelmeztette: őrültséget csinál, ha egy hozzá hasonló kvalitású gitárost hív maga mellé.
Basszusgitárosként csatlakozott tehát a zenekarhoz. Beck viszont azt szerette volna, ha Page szólógitározik, ezért Chris Dreja ritmusgitáros megtanulta használni a hangszert, és cseréltek. Page ezután Jeff Beck mellett a zenekar második szólógitárosa lett. Page kísérletező kedve már ekkor megmutatkozott, hiszen ő volt az első angol rockgitáros,[24] aki szitárral próbálkozott a „For Your Love” című számban, a Beck’s Boleróban pedig tizenkét húros gitáron játszott. Ez a stúdiófelvétel volt az első alkalom, amikor a John Entwistle helyett beugró session-zenésszel, John Paul Jonesszal játszott együtt, aki felajánlotta, hogy a jövőben szívesen dolgozna Page-dzsel.
Beck egy supergroup alapítását tervezte Page-dzsel és a Who „ritmusszekciójával” – Keith Moon dobossal és John Entwistle basszusgitárossal. Énekesnek Donovant vagy Steve Winwoodot akarták szerződtetni. A zenekar sohasem alakult meg, de 1966-ban ez a projekt vette fel a Beck’s Bolerót, ami Beck 1968-as Truth című albumán jelent meg.
1967 júniusában az Amerikai Egyesült Államokban megjelent a Yardbirds nagylemeze, amelynek egyik számában Mickie Most kifejezett kérésére John Paul Jones basszusgitározott. Ezen található a White Summer című alkotás is, amelyből később Page a Black Mountain Side-ot alakította ki. A Shapes of Things nyitó akkordjai a Song Remains the Same-hez hasonlítanak, és hallható egy hegedűvonóval előadott gitárszóló is.
A Yardbirds 1968 júliusában adta utolsó koncertjét. Ezután Keith Relf és Jim McCarty kivált. Még volt néhány előre lekötött fellépésük Skandináviában, ezért McCarty és Relf megengedte Page-nek és Drejának, hogy Yardbirds néven teljesítsék kötelezettségeiket. Page és Dreja ezután új tagokat keresett. Az énekesi posztra Page először Terry Reidet hívta meg, aki elutasította a felkérést, és maga helyett egy Robert Plant nevű West Bromwich-i énekest ajánlott. Plant elfogadta Page ajánlatát, mivel aktuális zenekara, a Hobbstweedle „nem volt valami jó; a többiek túljátszották magukat, az egész zajos ripacskodás volt, valódi tartalom nélkül”. Page és Grant hasonló véleményen volt, mivel a zenekarból csak Plantet tartották érdekesnek. A meghallgatáson szintén jelen lévő Dreja más véleményen volt, így Plant csapatba kerülése valószínűleg közrejátszott későbbi távozásában. Plant érkezésével a doboskeresésnek is vége szakadt, mert mindjárt beajánlotta dobosnak a redditchi John Bonhamet, akivel a Band of Joy nevű zenekarban játszott együtt.
Később Dreja is kiszállt, hivatalosan azért, hogy fényképész lehessen – ő készítette azt a képet, ami a Led Zeppelin első albumának hátoldalán szerepelt – , ekkor Page-nek eszébe jutott, hogy John Paul Jones július 19-én felhívta, hogy szívesen csatlakozna hozzá. Page-nek jó emlékei voltak a Jonesszal való közös munkáról, így azonnal bevette a zenekarba. Az első dal, amit együtt játszottak és 1968. augusztus 19-én Londonban, a Gerrard Street 22 alatti stúdióban gyakorlásképpen felvettek, a „Train Kept a Rollin’”, Johnny Burnette rockabilly klasszikusa volt, mivel ekkor még egyiküknek sem volt saját szerzeménye. Plant szerint azonban az első szám, amit játszottak, az „As Long as I Have You” volt. Mindkettőt később is rendszeresen előadták a koncerteken.
És ezzel össze is állt a klasszikus csapat, lehetett továbblépni.
Még húzták egy darabig, a zenekar The New Yardbirds néven teljesítette a kéthetes, 1968. szeptember 7-én a dániai Gladsexe-ben induló skandináv turnéját, bár a koncerteken részt vevő rajongók szerint az ott fellépő együttest egyszerűen csak Yardbirdsnek hívták; svéd újságok hirdetéseiben is így szerepel a nevük, és ismert egy autogramokkal ellátott fénykép is, melyen szintén hiányzik a New szó a Yardbirds elől. Ennek oka az, hogy Grant ezeket a koncerteket még júliusban, Relf és McCarty kiválása után kötötte le, amikor még arról volt szó, hogy a Yardbirds alakul újjá új tagokkal, nem pedig új zenekar jön létre. Sőt még 1969 márciusában, két hónappal a Led Zeppelin album amerikai megjelenése után és egy hónappal az angliai előtt is volt olyan angliai koncertjük, amit New Yardbirds néven hirdettek meg. De ezzel tényleg vége volt a Yardbirds korszaknak.
Névválasztás
A névválasztásról szóló egyik történet mára már legendává vált: Keith Moon azt mondta, hogy egy szupergroup, amiben Page és Beck társak lennének, úgy zuhanna le, mint egy ólom léghajó (lead zeppelin). Az ólom zeppelin kifejezés eredetileg John Entwistle-től származik, aki a rossz koncerteket hívta így. Jimmy Page nyilatkozata: „Amikor nevet kerestünk, hirtelen eszembe jutott az a név, amit Keith Moon ajánlott. Gondoltunk arra is, hogy Mad Dogs legyen a nevünk. Nekem legjobban a Led Zeppelin tetszett – bár lehet hogy rossz vicc egy ólom léggömb. Ez valójában egy variációja az Iron Butterfly-nak, amely szintén a könnyedség és a súlyosság kettőssége.” Az együttes felvette a nevet, de Peter Grant menedzser javaslatára az a-t kihagyták belőle, hogy „az ostoba amerikaiak” ne keverjék össze a ‘vezető’ jelentésű lead szóval.
Korai évek
Led Zeppelin I – Az első album
Az együttes 1968. szeptember 27-én bevonult a londoni Olympic Studios-ba, és október 5-ig, mindössze 30 óra alatt felvették első albumuk zenei anyagát. Ez a teljes időtartam, a felvételeket Page egy riportban 15 órára tette. Peter Grant szerint a lemezborító grafikáját is beleszámítva az egész album költsége 1750 £ volt. (Más adat szerint 1782 £) Az első album gyors összeállítása problémákat is okozott, így például Plant azért nem szerepel egyik számban sem szerzőként, mert még élő szerződése volt a CBS-szel.[55] Már ekkor, alig egy hónappal a megalakulás után, olyan mennyiségű anyaguk volt, hogy öt számmal többet vettek fel, mint amennyi végül a lemezre került. A lemaradt számokat azonban koncerteken később is gyakran játszották. Ezek: „Tribute to Bert Burns”, „Baby Come on Home”, „Fresh Garbage”, „As Long as I Have You”, „Flames”.
A Led Zeppelin a koncerteken az improvizativitásról volt híres, emiatt és a felvételek rövid időtartama különösen érdekessé teszi azt a tényt, hogy az album mennyire egységesen szerkesztett, koncepciózus és szigorúan minden hang a helyén van. Ez nem csak Page dalszerzői és produceri munkáját, de az utómunkálatok terén végzett precíz tevékenységét is dicséri. Az összehasonlítási alapok megvannak. Jeff Beck ugyanekkor adta ki saját albumát, amely szintén tartalmazza a „You Shook Me”-t. (Dalszerzők Willie Dixon és J. B. Lenoir.) A kritikusok a kettőt összehasonlítva Beck koncepciótlan és fantáziátlan, bár ugyanakkor technikailag mesteri előadását állítják szembe Page gitár- és Plant harmonikaszólójával, Bonham visszafogott, még az ütemet is szaggatottan hozó dobolásával. A Led Zeppelin első albuma olyan kiforrott és kerek egész, mintha évek óta együtt zenélő társaság vette volna fel ötödik nagylemezként. A mesterkéletlen zenére jellemző, hogy minden utókeverés mellett is inkább benne hagyták az „I Can’t Quit You Baby”-ben az utolsó másodpercek hibáját, ahol mindenki kiesik a ritmusból Page rossz ütemű belépése miatt. A malőrt Bonham szedi össze egy extra breakkel, míg Page és Jones hallgat, hogy felvehessék az ütemet. Ilyesmi stúdióalbumokon nem szokott előfordulni, de a Led Zeppelin inkább bevállalta, minthogy utólag belenyúljon a felvételbe.
Ráadásul Beck plagizálással vádolta a zenekart, mivel hat hónappal az ő lemeze után jelent meg a Led Zeppelin album. Arról nem esett szó, hogy nem Beck a dalszerző, ő is csak átvette.
akkor még senki sem gondolta, hogy ez csak az első az együttes karrierjét kísérő rengeteg plágium ügytől.
Bár a Led Zeppelin korai dalai ismert bluesokon alapultak, több számnak – például a „Good Times Bad Times”-nak vagy a „Communication Breakdown”-nak – jellegzetes, kemény hangzása volt. A „Black Mountain Side” középpontjában az akusztikus gitár áll, a „Your Time is Gonna Come” orgona és húzott gitárhangzás egyvelege hippistílusban, a „Babe I’m Gonna Leave You”-ban pedig az akusztikus és elektromos hangszerek egyformán fontos szerepet kapnak. Az album központi darabja, a „Dazed and Confused” legismertebb részei a dal elején hallható, basszusgitáron játszott dallam, valamint Page virtuóz gitárszólója. Ez és a „How Many More Times” azért is különleges, mert ezekben Page hegedűvonóval játszott a gitáron. Page később gyakran játszott így mind stúdióban, mind koncerteken. A legtöbb dalban Plant és Page „felelget” egymásnak: ha Page játszik egy dallamot, azt Plant énekelve megismétli, vagy fordítva. Ezt a technikát koncerteken és későbbi albumaikon is előszeretettel alkalmazták.
Az együttes Led Zeppelin néven 1968. október 4-én adta első koncertjét a Newcastle upon Tyne-i Mayfair Ballroomban. 1968 novemberében Grant 200 000 dolláros előleget szerzett az Atlantic Recordstól, ami abban az időben példátlan volt egy kezdő zenekar számára.
1969. január 12-én, két héttel az első amerikai turné kezdete után a USA-ban megjelent a zenekar nevét viselő debütáló album. Angliában csak április 1-jén kezdték terjeszteni. A blues, a folk és a keleti zene hatásai a gitárhang torzításával együtt a heavy metal egyik alapművévé tették (bár magát a heavy metal kifejezést a zenekar tagjai sosem szerették, inkább csak a hard rock, rock and roll, vagy egyszerűen a rock meghatározást használták). A kor szokása szerint a kiadó csak az elővételi előjegyzések száma alapján tárgyalt a zenekarral: az első és egyetlen eset, hogy egy bemutatkozó album már elővételben platinalemez lett. A zenekar első albuma lett a rocktörténelem második platinalemeze az Iron Butterfly In-A-Gadda-Da-Vida opusza után.
Led Zeppelin II
Az első album sikere hatalmas lökést adott a zenekar karrierjének, az Egyesült Államokban különösen népszerűek lettek. Az első album megjelenésének évében, 1969-ben jelent meg második albumuk is, a Led Zeppelin II. Még a debütáló albumnál is nagyobb sikert ért el, az Atlanti-óceán mindkét partján első helyezett lett. Az album Amerikában már a megjelenés után két héttel a 25. helyen állt, a negyedik amerikai turné (október 3. – november 8.) végére már a második lett. Később hét hétig a Billboard listájának élén állt, a lemezeladási listákat a USA-ban tíz hétig, Angliában negyvenegy hétig vezette. A USA-ban 12-szeres platinalemez.
Grant és Page elviekben nem voltak a kislemezkiadás ellen, azonban az amerikai rádióadók szinte követelték, hogy a „Whole Lotta Love” a bonyolult, nehezen emészthető és kísérletező, ráadásul kifejezetten hosszú középrész nélkül kerüljön a kislemezre. Ezt viszont a teljes zenekar ellenezte. Grant a helyzet kezelésére kilátásba helyezett egy kislemezkészítést. „Figyelemelterelésnek szántuk. Elképzelhetetlen volt, hogy csak úgy nekiálljunk egy kislemeznek. Nem adunk ki kislemezt. Ez volt az aranyszabály.” Ennek ellenére az Atlantic kiadó a vágott változatot kiadta, amelyhez végül Page kényszerűségből hozzájárult, mivel az élelmesebb rádiós lemezlovasok így is megoldották, hogy kiműtsék a nem nekik való középrészt. Ez a kislemez a Hot 100 listán a negyedik helyig jutott, egymillió példányt értékesítettek és ez valószínűleg több százezerrel növelte az album eladási számát, bár Page és Grant a későbbiekben is szándékosan szinte semmibe vette a létét. Az albumból a RIAA 1999-es adata szerint az USA-ban összesen 12 millió példány kelt el. A második Led Zeppelin album az angol toplistán 138 hétig tartózkodott.
Az album első dala, a „Whole Lotta Love” a Led Zeppelin egyik legismertebb dala, mely még tovább növelte népszerűségüket; a dal több mint tíz éven át volt a Top of the Pops című TV-műsor főcímzenéje. A Led Zeppelin II fontosabb dalai közé tartozik az akusztikus és elektromos részeket váltogató „Ramble On”, a gitárriffről és a gitárszólóról könnyen felismerhető „Heartbreaker”, és a „What is and What Should Never Be”, mely Robert Plant különös tehetségéről tesz tanúbizonyságot. Az album egyetlen instrumentális darabja a „Moby Dick”, John Bonham dobszólójával, amelyet azonban nem dobszólóként vettek fel a stúdióban, hanem különböző időpontokban felvett szólórészletek összeszerkesztése. Szerencsére néhány koncertverziót is kiadtak később.
A Led Zeppelin korai koncertjeinek állandó darabja volt Howlin Wolf „Killing Floor” című dala, melynek átdolgozott változata „The Lemon Song” címmel szerepel az albumon.
Ebben az időszakban a Led Zeppelin több amerikai turnén is részt vett. Eleinte kisebb klubokban és báltermekben, később viszont egyre nagyobb koncerttermekben léptek fel. A koncertek gyakran három óránál is hosszabbak voltak, a hosszú improvizációkban gyakran játszották James Brown és más soul- és funk-előadók dalait (ezeket Jones és Bonham különösen szerette). Mind a négyen szerették az amerikai rock and rollt, sokban hatott rájuk Fats Domino és Little Richard túláradó stílusa. Gyakorta játszottak olyan rockabilly dalokat, melyeket Elvis Presley vagy Eddie Cochran tett híressé. Sok ilyen koncert kalózkiadásokon jelent meg, melyek a gyűjtők és a rajongók féltett kincsei közé tartoznak.
A második albumot az egymást érő turnék közti rövid szünetekben és magukon a turnékon vették fel. A dalokat szállodai szobákban és repülőgépen szerezték, a különböző hangszerek sávjait a világ egymástól távol eső pontjain éppen útjukba akadó stúdiókban vették fel. Este koncerteztek, utazás közben aludtak, és a következő koncerthelyszín valamelyik stúdiójában töltötték a nappalokat. Amikor volt néhány nap koncertszünet, akkor folyamatosan stúdióztak, így például a május 18-i minneapolisi és a 23-i chicagói koncert között New Yorkba utaztak, ahol nappal próbáltak, éjjel stúdióztak. Ez a munkamódszer nem tesz jót a minőségnek. Page például a „Whole Lotta Love” kapcsán nyilatkozta, hogy már az album megjelenése előtt annyit játszották, és az albumra olyan rossz verzióban került fel, hogy egyáltalán nincs vele megelégedve. „…engem őszintén szólva bántott, hogy ez az album annyira más lett, mint az első”. Pedig a Whole Lotta Love is nagy gondossággal került szalagra: először felvették külön sávokra, de egyszerre az egészet, majd Page órákon keresztül építette fel az ének köré a többit. Ennek ellenére a Led Zeppelin második albuma már felkerült a közönséglisták első helyére.
Az állandó időzavar ellenére olyan mennyiségű anyagot vettek fel, hogy több opusz ki is maradt. Az 1969. március 3-án a londoni Playhouse Theatre előadását, valamint június 22-én a Tasty Sundae stúdióban felvett anyagot 1997-ben adta ki az Atlantic Records. Június 25-én a „We’re Gonna Groove”-ot rögzítették, amely 1982-ben a Coda albumra került fel. Az 1969-es BBC és a dán televízió számára készített anyagot 2003-ban DVD-n jelentették meg. Már ekkor felmerült, hogy dupla lemezt adnak ki, de ezt még két évvel később, a IV. album felvételeinél is korainak tartották.
A zenekar 1968. szeptember 7. és 1969. augusztus 31. között (358 nap) 158 koncertet adott. Ez átlagban kétnaponként egy, de többször előfordult, hogy két fellépésük is volt egy napon. Ez idő alatt bebarangolták Dániát, Svédországot, Angliát, az Amerikai Egyesült Államokat többször is, miközben átruccantak Kanadába is, de szerepelt a programban Hollandia, Franciaország és Nyugat-Németország is.
Led Zeppelin III
A zenekar harmadik albumának, a Led Zeppelin III dalainak írásához Robert Plant és Jimmy Page 1970 májusában egy civilizációtól elzárt dél-walesi házba, ahol Plant gyermekkorában élt, Bron-Yr-Aurba (kiejtése: bron-raar, jelentése arany lélegzet) vonult vissza, ahol még folyóvíz sem volt. Ennek eredménye az októberben megjelenő, sokkal akusztikusabb hangzású album váza, köztük a „Bron-Yr-Aur Stomp” című dal, melyet a borítón tévesen „Bron-Y-Aur Stomp”-ként jegyeztek, egyébként pedig Bert Jansch „The Waggoners Lad” című dalának átdolgozása. Koncerteken néha tükörfordításban, „The Golden Breath” címen adták elő. A folk és a kelta zene erőteljes hatása újra bizonyította Page tehetségét, ami a lágyabb hangzású dalokon nyilvánul meg („That’s the Way”, „Tangerine”). A szintén folkos hangzású „Gallows Pole” Leadbelly „The Gallows Pole” című dalának feldolgozása, de Plant a Fred Gerlach-féle változatát használta fel. Robert Plant dalszövege a „That’s the Way”-ben két fiúról szól, akik gyermekkorukban barátok voltak, majd felnőttként az egymástól való elválás veszteségét érzik.
Az akusztikus dalok mellett az album fontos darabja a dobközpontú „Out on the Tiles” és a közel hét és fél perces csúcspont, a „Since I’ve Been Loving You”. A híres nyitódal, az „Immigrant Song” az előző két album kérlelhetetlen, kemény hangzását idézi, szövege pedig a viking hódításokról és a skandináv mitológiáról szól. Ez és más mitológiai utalásokat tartalmazó dalaik nyomán „rockistenek” (rock gods), „a rock istene” (god of rock) és „az istenek pörölye” (hammer of gods) jelzőkkel kezdték illetni a zenekart, és később más, hasonló stílusú együtteseket.
A Led Zeppelin III album 1970 októberében jelent meg, és azonnal az amerikai és brit listák élére ugrott. Ugyanakkor kereskedelmileg nem volt annyira sikeres, mint a korábbi albumok. A Billboard listáján mindössze 42 hétig volt fent, ami kevesebb, mint a fele az előző albumok itt tartózkodási időtartamának. A Melody Maker közönségszavazásán Plant győzött, amivel megelőzte az öt éve folyamatosan első helyezett Mick Jaggert. Külföldi lemezeladásaik olyan mennyiségűek voltak, hogy az angol Parlament kereskedelmi csoportja két aranylemezt adott át nekik, mivel „hozzájárultak Nagy-Britannia kereskedelmi egyensúlyához”.
A Led Zeppelin III a különleges albumborítók világába is újat hozott: egy kereket tartalmazott, melyet ha elforgattak, a kivágásokon keresztül mindig más kép látszott.
1970 novemberében kiadójuk, az Atlantic Records, a zenekar kérését figyelmen kívül hagyva az „Immigrant Songot” kislemezen is kiadta. Ezen hallható egyetlen B-oldali kislemezdaluk, a „Hey Hey What Can I Do”, ami a rádiók egyik kedvenc dala lett. További kilenc kislemezük is a beleegyezésük nélkül jelent meg, ugyanis nem akarták megbontani albumaik egységét, valamint rádióban játszható hosszúságúra rövidíteni dalaikat. 1969 után televíziós fellépéseket sem vállaltak, mivel ezeknél sem megjelenésüket, sem a hangminőséget nem tudták a nekik megfelelő módon alakítani.
„A világ legjobb zenekara” (1971–1975)
A korai évek sikerei eltörpülnek ezen ötéves időszak mellett. A Led Zeppelin ekkor jelentette meg legkelendőbb albumait, melyekkel az 1970-es évek legsikeresebb előadói közé emelkedtek. A tagok megjelenése is sokat változott, a korszak más neves művészeihez hasonlóan gondosan megtervezett, különleges színpadi ruhákat és ékszereket viseltek. A zenekar túlzásairól is híres lett. Saját, The Starship nevű repülőgépükkel utaztak, egész szállodai emeleteket béreltek ki (ezek közül a legismertebb a los angeles-i Continental Hyatt House, amit „Riot House” néven is emlegettek), és kicsapongó életmódjukról is rengeteg történet ismert. Az egyik történet szerint miután John Bonham berúgott, több televíziót dobott ki a Riot House ablakain, majd az egészet egy groupie-ra kente. Egy másik híres eset a cápás eset (vagy vörös csattogóhal-incidens), ami 1969. július 28-án, a seattle-i Edgewater Innben történt. Ezt azonban az érintettek mindig cáfolták.
Ezt Page így fogalmazta meg: „Igen. Égett bennünk a tűz, száguldottunk felfelé, és senki sem tartott szemmel minket. A Led Zeppelin züllöttségével kapcsolatos, alkoholgőzös történetek mind az első két évben estek meg. Később kinőttünk az ilyesmiből, és valódi vállalkozássá lettünk.”
Led Zeppelin IV
1970 szeptemberében Robert Plant és Jimmy Page ismét a civilizációtól elzárt Bron-Yr-Aurba költözött egy hétre. A felvételek a londoni Island Studios-ban kezdődtek, de az új évben már újból a Headley Grange-ban dolgoztak Andy Johns főmérnök segítségével, aki a Rolling Stones mobil egységét irányította.
Headley Grange kertje, kandallói és az egész nyugodt környezet spontán módon elősegítette a hangzással való kísérletezést. Bonham a folyosón állította fel a dobjait, Jimmy Page pedig a gitárerősítőket a beépített szekrényekben helyezte el.
John Paul Jones egy annyira bonyolult blues-szólammal állt elő, amit a többiek csak több órás gyakorlással tudtak elsajátítani. Egy részben a zenészek eltérő ritmusképletet játszanak: Page (gitár) és Jones (basszus) 9/8-ban kezdenek, 4/4-ben folytatják, majd 5/4-ben, miközben Bonham (dobok) végig 4/4-ben játszik. Ebből az erőpróbát jelentő riffből fejlődött ki a „Black Dog”, amit Barney Hoskyns úgy nevezett, mint „a rock and roll egyik legtekervényesebb dala” és „a Led Zeppelin készletében a legördögibb, legerőteljesebb szám”.
Az egyik napon, amikor a zenekar az indiai ihletésű „Four Sticks” felvételeivel már többször próbálkozott, a frusztrált Bonham hirtelen elkezdte dobolni Little Richard „Keep A-Knockin’” számának bevezetőjét, Page pedig egy Chuck Berry által inspirált riffet játszott. A számnak a „Rock and Roll” nevet adták, és a Rolling Stones road managerének vezetésével, Ian Stewart játékával egy boogie-woogie zongorán mindössze három menetben rögzítették.
1970 áprilisában Jimmy Page elkezdett dolgozni egy hosszú, több részes számon, ami véglegesen Headley Grange-ban alakult ki. Itt Page és Jones fáradságos módon próbálkozott a hangszeres részek kidolgozásával a szinte középkori hangulatú, törékeny kezdet után a teljesen elektromos befejezésig. A kezdet a 12 húros gitár és a szintetizátorral előállított fuvolahang kettőse. A középrész gitárszólója maradandó hatással volt a rockzenére: 2005-ben a Guitar World szavazásán első helyre került, minden idők legjobb gitárszólójává választották. A dal első teljes próbáján Plant szinte a teljes szöveget helyben rögtönözte, és megszületett a szám címe is: Stairway to Heaven. A nyolcperces számot 1971 februárjában vették fel Londonban, első élő bemutatója március 5-én volt Belfastban, és hamarosan a zenekar koncertjeinek kötelező darabjává vált.
A „Stairway to Heaven”-t a hallgatók jobban a szívükbe fogadták, mint bármely más Zeppelin-dalt, a líraiságát és spirituális mondanivalóját jól közvetítette Page drámai gitárjátéka és a szám fülbemászó dallama. A rádiók által évtizedeken keresztül folyamatosan játszott Stairway to Heaven a progresszív rock és általában a 70-es évek egyik kliséjévé vált. A dal keletkezése Page szerint arra vezethető vissza, hogy George Harrison egyszer megjegyezte: a Led Zeppelinnek nincsenek igazi balladái. Ennek hatására a Beatles Something című szerzeményének bevezetőjére próbált variációkat, ebből alakult ki a bevezető gitárdallama.
Az USA-ban 1971. november 8-án jelent meg a Led Zeppelin negyedik albuma, Nagy-Britanniában november 19-én.
Egy héttel később már a RIAA által megállapított aranylemez lett az USA-ban 500 000 példány eladásával. Nagy-Britanniában az első helyen állt, az USA-ban a második helyet érte el; az első helyen Carole King „Tapestry” című száma előzte meg (ez 15 hétig vezette a listát). A folyamatos turnézás fenntartotta az album helyét a listán: a Led Zeppelin IV a „Top Sixty”-ben maradt („legjobb 60”) három és fél éven keresztül, összességében pedig 259 hétig volt fent a Billboard listáján, de az élre sosem került. A USA-ban a mai napig 23-szoros platinalemez, ezzel a harmadik helyen áll a legkelendőbb albumok között. Ezzel egyben a hard rock legkelendőbb albumaként tartják számon. A az USA-ban 2006. július 31-éig 23 000 000 példányban kelt el, így ott ez lett minden idők harmadik legtöbbször eladott albuma. A The Village Voice kritikusa a lemezt „csúcs Led Zeppelin és heavy metal”-nak nevezte, a „When the Levee Breaks” számot pedig „diadalmenet”-nek.
Az eredeti csomagoláson nem jelölték a zenekar nevét, a cím pedig csak négy szimbólum volt – . Az album ismert elnevezései: Four Symbols és The Fourth Album (az Atlantic Records katalógusában mindkettő szerepel), The Unnamed Album, Untitled, Zoso, Runes, Sticks, Man with Sticks, vagy Four; leggyakrabban Led Zeppelin IV-ként hivatkoznak rá. A Rolling Stone 2005-ös interjújában Plant elmondta, hogy az album címe csupán a negyedik album.
A zenekar még nagyobb sikerrel ötvözte az akusztikus, népzenei elemeket a heavy metallal és a blueszal. Az album dalaiban több stílus is meghatározó: a „Black Dog”-ban a hard rock (a címet egyesek szerint a stúdió körül lófráló kóbor kutya ihlette); a „Going to California” tisztelgés Joni Mitchell folkénekesnő előtt; a „Four Sticks”-ben pedig John Bonham négy dobverővel játszik, ahogyan az a számcímből is látszik: négy bot. A cím egyben utal Bonzo dobverőinek méretére is, hiszen mindig nagyméretű, nehéz verőket használt, amiket a szakma csak Bonzo botjainak nevezett.
A „The Battle of Evermore” az egyetlen Led Zeppelin-dal, melyen vendégénekes szerepel: Sandy Denny, a Fairport Convention énekesnője. A borító belsején, a dal címe mellett látható az ő jele: három egymáshoz kapcsolódó háromszög (a jelet a zenekar választotta neki). Ez és a „Misty Mountain Hop” című dal több hivatkozást tartalmaz J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Ura című regényére. A „Rock and Roll”, a „When the Levee Breaks” és a „Stairway to Heaven” a Led Zeppelin legismertebb dalai közé tartozik.
A „Rock and Roll” az 1950-es évek rockzenéje előtti tisztelgés, melyben John Bonham játéka fontos szerepet kap. A dal 2006-ig a Cadillac-reklámokban volt hallható – ez azon kevés esetek egyike, amikor a zenekar még élő tagjai hozzájárultak dalaik felhasználásához.
A utolsó dala egy Memphis Minnie/Kansas Joe McCoy-blues, a „When the Levee Breaks” feldolgozása. A Led Zeppelin verziója egy sajátos dobszólammal indul, melyet azóta több más előadó felhasznált.
Houses of the Holy – LZ5
Következő albumuk, az 1973-as Houses of the Holy még inkább kísérletező jellegű: erőteljes dallamok, hosszabb dalok, a szintetizátor és a mellotron gyakoribb használata jellemzi. Az olyan dalokkal, mint a „The Song Remains the Same”, a „No Quarter” vagy a „D’yer Mak’er”, addig teljesen ismeretlen vizekre eveztek. Csakúgy mint a „The Crunge”, amely groove és funk rock alapokon, bonyolult, váltakozó páros és páratlan ütemekkel operáló alkotás, Plant éneke szinte a raphoz közelít. A „Dancing Days” és a „The Ocean” a korábbi stílusok felé mutat vissza, a „Rain Song” a mellotronra épülő, szimfonikus nagyzenekari hangzást idéző szerelmes dal. Az „Over the Hills and Far Away” stílusában és ritmusában is váltakozó, nagyszerűen felépített dal.
1973-as amerikai turnéjukon rekordot döntöttek: a floridai Tampa Stadiumban a Beatles 1965-ös Shea Stadium-beli nézőszám-rekordját (55 600 néző) megdöntve 56 800 ember előtt játszottak. San Franciscoban két egymás utáni koncertre 125 000 ember látogatott el. A New York-i Madison Square Gardenben adott három telt házas koncertjüket filmre is vették, de csak néhány év múlva adták ki.
A lemez 39 hétig tartózkodott a Billboard 40-es listáján, és listavezető is volt. A USA-ban a mai napig 11-szeres platinalemez lett.
1974-ben megalapították saját lemezkiadójukat, a Swan Song Recordsot, melyet egyik ki nem adott dalukról neveztek el. A kiadó logóján – William Rimmer Evening: Fall of Day című 1869-es festménye alapján – Apollón vagy Ikarosz látható. A logó sok Led Zeppelinnel kapcsolatos terméken megtalálható. Amellett, hogy saját albumaikat itt adták ki, más zenekarokat is leszerződtettek, melyek közül a legismertebbek: Bad Company, Pretty Things, Maggie Bell, Dave Edmunds.
„ Úgy gondolom, a zene az érzelmekről szól: tervezgetés nélkül kell megszületnie. Kipattan a fejünkből, lezuhan a padlóra és ahogy ott pattog, szépen felszedjük. Mi így dolgozunk. De mi mást vártok tőlünk? Kibéreltük a stúdiókamiont, elmentünk vele vidékre, egy régi, romos házba. Ilyen körülmények között elvileg nem is lehetne remélni, hogy a zene összeáll, de mégis ez történt. ”
– Robert Plant, 1974
Physical Graffiti – LZ6
Az együttes a teljes 1974-es évben a lemezkiadó megszervezésével, a következő album elkészítésével és pihenéssel foglalkozott. Ebben az évben egyetlen koncertet sem tartottak. A koncertszünet eredménye az 1975. február 24-én, a Swan Song Records kiadásában megjelenő első dupla albumuk, a Physical Graffiti. Megint sikerült bizonyítaniuk, hogy különböző stílusok terén is otthonosan mozognak. Példa erre a bonyolult „Ten Years Gone”, az akusztikus „Black Country Woman”, a gyors „Trampled Under Foot” és az indiai–arab hatásokat mutató „Kashmir”.
Nem sokkal később előző négy albumuk újra felkerült a Top 200-as listára. Ismételten amerikai turnéra indultak és újabb rekordokat döntöttek meg.
Az 1975. év eleje turnékkal telt el, mégpedig a gigantizmus jegyében. Ekkor a Led Zeppelin használta a legtöbb hangszórót és legerősebb hangosítást (184 hangszóró, 24 000 watt és 120 decibel). Az Earls Court Arenában öt, egyenként 15 000-es koncertet tartottak egymás után, amelyből néhány felvétel a 2003-as Led Zeppelin DVD-n jelent meg. Ezeket a koncerteket ma már a zenekar legjobb koncertjei között tartják számon. Felhasználták a videokivetítést és a lézertechnológia akkor legújabb vívmányait. A Melody Maker listáin Robert Plant lett az első számú énekes, és Jimmy Page az első gitáros.
E nagyszabású koncertturnét újabb nagy koncertszünet követte: 1975. május 25. és 1977. április 1. között egyetlen koncertet sem tartottak. Ennek több, egymástól független oka volt, többek közt Plant 1975. augusztus 4-i balesete, amelynek során bokatörést szenvedett.
A kései évek (1976–1980)
Robert Plant és felesége görögországi vakációjuk során autóbalesetet szenvedett, Plant bokája eltört. Mivel nem tudták folytatni a koncertkörutat, ismét stúdióba vonultak, és elkészítették hetedik albumukat, amelynek eredetileg az Obelisk címet adták. Később mégis Presence (Jelenlét) címmel adták ki. Ez az album több változást is hozott stílusukban. A bonyolult szerveződésű dalok helyett közvetlenebb, jam-szerű számok kerültek rá, mint a „Nobody’s Fault But Mine”; a legjobban sikerült, és a korábbiakra talán leginkább emlékeztető szám, az epikus jellegű „Achilles Last Stand”. A Presence mind a rajongók, mind a kritikusok részéről vegyes fogadtatásra talált: voltak, akik a váltás okának a zenészek szélsőséges életstílusát tartották. Erre az adott alapot, hogy 1976 szeptemberében Page és Bonham kábítószeres botrányairól cikkeztek az újságok. Az album megjelenése óta eltelt időben a kritika már arról beszél, hogy a Presence az egyik legegységesebb és legjobban hangzó, de leginkább félreértett és alulértékelt Led Zeppelin album. Plant egy svéd tévéműsorban szintén az album hangzását emelte ki. Page szerint: „Nagyon elégedett vagyok az egésszel… A munkálatok során minden szálat a kezemben tarthattam.”
Ezen az albumon található a minden idők második legszebb fehér-blues számának kikiáltott „Tea for One”, amely visszafogottságával különleges hangulatot áraszt, végig egy kitörni készülő vulkánra emlékeztet, de amikor egy szokványos felépítésű dalban a fokozás, ritmusváltás és érzelmi tetőpont következne, szinte meglepő módon simul vissza a lágy bluesba.
A Presence már elővételben platinalemez lett a USA-ban. Az album 14 hétig volt az angol toplistákon, valamennyi Led Zeppelin lemez közül a legrövidebb ideig. A Melody Maker olvasóinak szavazásán az év zenészei között Plant a legjobb énekes, a Led Zeppelin a legjobb zenekar, Page a legjobb gitáros és producer, a Physical Graffiti a legjobb album (megelőzve a Queen A Night at the Opera című lemezét), Bonham Keith Moon után a második dobos.
A koncertfilm (The Song Remains the Same)
1976-ban, turnéjuk szünetében leforgatták a The Song Remains the Same című film fantázia-betétjeit. Az év végén megjelent a Song Remains the Same és a hanganyagát tartalmazó dupla album. A következő húsz évben ezen 1973-as felvételeken kívül nem jelent meg videóanyag a Led Zeppelinről, és az 1997-es BBC Sessionsig hivatalos koncertfelvételt sem adtak ki. A koncert előadásával a zenekar általában nem volt elégedett, sok helyen hibák fedezhetők fel. Például amikor Plant a „Whole Lotta Love”-ban a középrészben nem az első, hanem a második versszakot ismételte meg, Page viszont sérült kézzel játszott. Ennek ellenére nem keverték újra az anyagot, utólag nem módosítottak rajta, mert nem tartották volna tisztességesnek. A filmet még 1976-ban sem akarták kiadni, de Plant bokatörése miatt nem tudtak turnézni, ezért döntöttek az anyag kiadása mellett.
1977-ben újabb amerikai turnéra indultak, melyen Chicagóban, Los Angelesben és New Yorkban öt-öt este léptek fel telt ház előtt. (A rajongók körében a seattle-i és a clevelandi koncert nem hivatalos felvételei terjedtek el, az előbbi Destroyer címen.) Ebben az évben a New Musical Express szavazásán a Led Zeppelin második lett a Sex Pistols mögött, Bonzo pedig az év dobosa címet nyerte el. Ebben az évben a The Song Remains the Same nyerte el a legjobb album címét és Page a legjobb gitárosét a Melody Maker szavazásán.
Az oaklandi „Day on the Green” fesztiválon adott műsoruk után kapták a hírt, hogy Robert Plant fia, Karac gyomorfertőzésben meghalt. A turné további részét lemondták. A tragédia következtében már a zenekar feloszlásáról szóltak a híradások. A koncertturnét azonnal lefújták, és ismét hosszabb szünet következett a zenekar működésében.
In Through the Out Door – LZ8
1978-ban a Led Zeppelin gyakorlatilag szüneteltette tevékenységét. Közös programjaik, fellépéseik nem voltak. Jones session-zenész volt korábban is, ezért besegített néhány más zenekar felvételeibe. Plant júliusban tartott egy előadást a Melvin Giganticus and the Turd Burglers nevű alkalmi együttessel, majd augusztusban Ibizán dzsemmelt Dr Feelgooddal.[45] Szeptember 7-én újabb csapás érte a zenekart, meghalt barátjuk, Keith Moon, a Who dobosa.
1978 decemberében, az ABBA együttes svédországi stúdiójában (Polar Studio) vették fel új albumukat, az In Through the Out Doort. Több mint kétéves szünet után megint jó kedéllyel és nagy energiával dolgoztak együtt, és a múlttal csak néhány dal témájában és hangzásában foglalkoztak. Olyan számokkal, mint a „Carouselambra” és a „Fool in the Rain”, melyekben John Bonham mutathatta meg tehetségét, valamint a Plant fiának emlékére készült All My Love. A szintetizátorok gyakori használata tanúskodik róla, hogy John Paul Jones zenei ízlése meghatározó volt a felvételek során, bár arányaiban nem nagyobb a jelenléte, mint korábban a zongora és a mellotron.
A hetvenes évek végén a diszkó került a zenei ízlés középpontjába, a kritika pedig leginkább a punkkal foglalkozott, és az évtizedes múltra visszatekintő Led Zeppelin sokak szemében őskövületnek számított. A kritika egész egyszerűen blöffnek nyilvánította az anyagot, ötlettelenséggel vádolva a zenekart. Rajongótáboruk azonban nem csökkent jelentősen, az új lemez az USA-ban és az Egyesült Királyságban is listavezető lett. A Melody Maker szavazásán ismét az év együttese lett a Led Zeppelin, ugyanakkor a legjobb koncertzenekar címét is, valamint az In Through the Out Door a legjobb album rangját is elnyerte. Plant a legjobb énekes, Page a legjobb gitáros és producer, Jones második lett mind a billentyűsök, mind a basszusgitárosok között, Bonham pedig a második dobos. Az NME szavazásán ugyanekkor ugyanezeket a címeket gyűjtötték be, eltekintve attól, hogy Bonham itt az első lett.
1979 augusztusában, két koppenhágai felvezető koncert után, az angliai Knebworth Fesztiválon 400 ezres nézősereg előtt tértek vissza a színpadra. A fesztivál érdekessége, hogy Jason Bonham ekkor dobolt először a Led Zeppelinben. A hangszerbeállás alatt a Trampled Under Foot című számot játszották, amikor Bonzo a fiát ültette a dobok mögé. Novemberben jelent meg az In Through the Out Door, mely után rövid európai, majd amerikai koncertkörutat terveztek. 1980. június 27-én a németországi körúton, Nürnbergben, a harmadik szám közben félbe kellett szakítani egy koncertet, mert Bonzo rosszul lett, és azonnal kórházba kellett szállítani. Az újsághírek szerint már ez az eset is a kábítószer- és alkoholfogyasztással állt kapcsolatban, míg az együttes szerint egyszerűen kimerült a turnézásban.
1979-ben megismétlődött a Melody Maker szavazásának 1975-ös eredménye: újra Plant és Page lett az év énekese és gitárosa.
Utolsó fellépéseik 1980-ban, az NSZK-ban voltak, legutolsó koncertjükre 1980. július 7-én, Nyugat-Berlinben került sor. Október 17-én indult volna a kanadai turné, ahol nagy dobásra készültek. Ahogy Peter Grant nyilatkozta: „A buli háromórás lesz. A zenekar nem használ különleges effektusokat… ez már olcsó dolog. Nekünk nem marad más, mint felrobbantani a színpadot.” Ez a turné azonban már nem valósult meg.
1980. szeptember 25-én alkohol hatására bekövetkezett légzészavarban meghalt John Bonham. A haláleset nyomozását október 27-én zárták le, a boncolás alkalmával kábítószert nem találtak Bonzo testében. A Rock Handbook című angol kiadvány szerint Bonzo nem fulladásban, hanem szívrohamban halt meg.
Hamarosan pletykák és találgatások terjedtek el Bonzo utódlásának kérdéséről, felmerült Cozy Powell, Carmine Appice, Barriemore Barlow, Simon Kirke és Bev Bevan neve is. Ez egészen 1980. december 4-ig tartott, amikor a Led Zeppelin sajtóközleményben bejelentette feloszlását. 1980 őszén Jimmy Page még azt nyilatkozta, hogy „valóságos bűntény lenne a Led Zeppelint felrobbantani”, és komolyan gondolta: „Most, hogy elvesztettük drága barátunkat, és mivel nagyon erős harmóniában éltünk és dolgoztunk, úgy döntöttünk, nem folytatjuk tovább.” Jones 1986-ban, a terjedő pletykákra így reagált: „A Led Zeppelin nem létezik többé. Csak mi hárman vagyunk. Nagy szégyen lenne, ha valaki megpróbálná újjáalakítani a bandát.” 1988-ban Plant nyilatkozta: „A Led Zeppelin abban a pillanatban megszűnt, amikor megtudtuk Bonzo halálhírét”.
Phil Collins nekrológja: „Bonham halála veszteség a zenének, és egy kicsit a végét jelenti a rock and roll történetének.”
Coda – LZ9 (1982)
1980 decemberében, amikor a Led Zeppelin már hivatalosan sem létezett, a Melody Maker szavazáson az együttes a negyedik helyre került a Genesis, a Pink Floyd és a Police mögött. Plant Peter Gabriel után a második, Page Ritchie Blackmore és Steve Hackett mögött a harmadik. Bonzo a negyedik dobos, Jones az ötödik basszusgitáros lett.
Peter Grant tevékenységének köszönhetően a Led Zeppelin örökségét nem szedték ízekre a gátlástalan kiadók rossz koncertfelvételekkel és ki nem adott korábbi számokkal. Ennek eredményeképp a zenekar méltó módon tudott búcsúzni Bonzótól, ők maguk válogatták ki azokat a felvételeket, amelyeket erre alkalmasnak tartottak. Két évvel Bonham halála után megjelent utolsó nagylemezük, a Coda, korábbi lemezeik felvételei közben készült kiadatlan dalokkal. (Az 1990-es években több válogatáslemezük és gyűjteményes kiadásuk is megjelent.)
A Coda – címéhez illően – összefoglalja és bekeretezi a zenekar pályafutását, 1969 és 1978 között írt dalok találhatók rajta, mindegyik különleges feelinggel, kimagaslik közülük a Poor Tom dob-ének kettőse, a Darlene vidám hangulata, vagy a Bonzo’s Montreux dob-billentyű improvizációja. A Coda szerkezetében igazi konceptlemez lett. A nyolc számból az első és az utolsó dübörgő hard rock, a második és hetedik dob alapra épülő dob-ének és dob-billentyű páros, a középső négy pedig a Led Zeppelin széles spektrumából válogat; a harmadik szám blues, a negyedik és az ötödik feszes, középtempójú hard rock, a hatodik pedig rock and roll alapú örömzene. Mindegyikben közös, hogy a dobok hangsúlyos szerepet kapnak.
You must be logged in to post a comment.