Janis Joplin

Janis Joplin koncerten

Eredeti neve: Janis Lyn Joplin (Pearl) 1943. január 19. Port Arthur, Texas -- 1970. október 4. Los Angeles, California.

Janis Joplin jó családban született egy Texas állambeli kisvárosban, de nem tudott és nem is akart megfelelni a bigott és maradi környezet elvárásainak. Az iskolában kiközösítették, diáktársai a “legcsúnyább fiúnak” választották meg, a vörös hajú Joplint élete végéig nyomasztotta külseje. Csúnyának tartották, holott, ha ő is akarta, nagyon szép tudott lenni. Amerikai mélydéli fehér konzervatív családból származott, de inkább vonzódott a peremre sodródott, ott élő emberekhez: a feketékhez és később a hippikhez. Élete végéig a hobók, az autóstopposok, a hippik között érezte jól magát, mert ott nem kellett “viselkednie”, ott senkit sem zavart mássága, szabadságvágya.

Az olvasásba és a zenébe menekült, tinédzser korától mulatókban, klubokban énekelt, ekkor kezdődött végzetes kapcsolata az alkohollal. A bluesban találta meg minden szorongása, elkeseredése, szeretetvágya ideiglenes orvosságát. Különösen a fekete blues, a tragikus sorsú Bessie Smith és a börtönviselt Leadbelly lemezei voltak rá nagy hatással. Érettségi után beiratkozott a főiskolára, de mivel tanulás helyett haverjaival és ivással töltötte az időt, az első szemeszternél nem jutott tovább. Későbbi jelmondatához híven -- “élj gyorsan, szeress szenvedélyesen, halj meg fiatalon” -- elszökött otthonról, ahol jól de unalmasan élt átlagos családja körében. 1961-től 66-ig végigjárta az országot, alkalmi munkákból élt, még bolti lopásra is kényszerült, de végül haza kellett térnie, ezután a texasi művészeti egyetemen tanult pár szemesztert.

1966-ban eljutott San Franciscóba, tagja lett a Big Brother And The Holding Company-nak. Kezdetben csak a háttérben vokálozott, de hamarosan a formáció énekesnőjévé lépett elő, ekkor kapta a Pearl becenevet.

1967-ben felléptek Monterey-ben. Itt tűnt ki különleges, rekedt blueshangjával, és ettől kezdve figyeltek fel rá igazán. Az együttes meghódította a fesztivál közönségét, különösen Joplint méltatták a Ball and Chain című dal előadásáért, amelyet megítélésük szerintük háttérbe szorult társai nehezen viseltek. A fesztivál után szerződtette őket a Columbia lemezkiadó, náluk jelent meg a Cheap Thrills című album, rajta Joplin egyik legismertebb dala, a Pieces Of My Heart és a Summertime hátborzongató feldolgozása. Az együttes sokat turnézott közösen a nyugati part legnagyobbjaival. Zenéjük alapzene, amelyben kiválóan ötvöződött a soul, a blues és a korai hard zene.

Joplin egyre inkább úgy érezte, hogy szakmailag hátráltatja a kritika által szapult, szerényebb zenei képességekkel felvértezett zenekar. A váltásra azonban csak nehezen szánta rá magát, mert szoros személyes kapcsolat fűzte össze őket, utoljára 1968 decemberében játszottak együtt. A népszerűség ellenére Joplin kivált az együttesből és önállóan próbálkozott tovább. Szólópályáján végig segítette a Company gitárosa, Sam Andrew. 1968-ban Bob Dylan menedzsere, Albert Gross, vette pártfogásába Joplint. Újabb és újabb arculatokat talált ki magának, utolsó hónapjaiban tollakkal és ékszerekkel cicomázta magát és kérte: szólítsák csak Pearlnek, azaz Gyöngynek.

Megjelent első lemezük, amelynek borítója a zenészeket és Joplint -- mint egy kirakós játék elemeit ábrázolja. Ezzel az albummal kezdődött el a rövid, de annál magasabbra ívelő karrierje. Koncertjeit mindig jó hangulat jellemezte. Fellépésein gyakran tett nyárspolgár idegborzoló kijelentéseket. Például amikor két férfival jelent meg a színpadon, és a nagyérdemű tudomására hozta, hogy ő egyszerre akár két férfit is képes szeretni.

Iszonyú feszültség, frusztráció szorulhatott bele, ha már 23 évesen, fennmaradt első, San Franciscóban készült felvételein úgy üvöltötte a bluest, ahogyan azt addig csak fekete előadóktól hallottuk. Egy-egy dala, mint a Piece Of My Heart, a Try, a Kozmic Blues, a Mercedes Benz és mindenekelőtt a Ball And Chain maga volt a legszégyentelenebb kitárulkozás, de az a féktelen érzelem, amit rázúdított a hallgatóságra, nem maradt viszonzatlanul – legalábbis a koncerteken nem. Sokszor idézik Janisnek azt a mondását, hogy “a koncerten szeretkezem 25 ezer emberrel, aztán hazamegyek egyedül”.

Joplin azért tudta elvarázsolni Monterey, Newport, Woodstock közönségét, mert iszonyatosan őszinte volt. A színpadon kívül azonban mindenki menekült a tökéletes és teljes odaadást követelő lánytól, aki képtelen volt normális emberi és párkapcsolatokra. Zenekarait is egymás után oszlatta fel, egyik sem volt elég jó neki – tény, hogy egyik sem fogta az ő hullámait úgy, ahogyan az elvárható lett volna tőlük. És miközben lemezei, a Cheap Thrills, majd a Kozmic Blues révén a fehér blues legnagyobb csillaga lett, Janis menthetetlenül rohant a pusztulás felé. Valóságos reklámja lett a Southern Comfort Whiskey-nek, és egyre többet kábítószerezett. Utolsó hónapjaiban állítólag naponta kétszáz dollárt is elköltött heroinra.

Második szintén rocktörténeti jelentőségű albumának megjelenését már nem érte meg. Az életmódjával együtt járó napi több mint egy üveg whisky és drogok -- főleg heroin -- 1970. október 4-én végleg elszólították a mikrofon mögül a 27 éves amerikai énekesnőt.

Joplin 1970 szeptemberében rögzítette Pearl című albumát, amelyen a kíséretet a Full Tilt Boogie Band szolgáltatta. A korong érett, különböző stílusokba kalandozó, magas színvonalú muzsikát tartalmaz, különösen a kíséret nélkül előadott Mercedes Benz és Joplin hattyúdala, a Me And Bobby McGee emlékezetes. Ez volt az utolsó szám, amelyet életében felvett, s ez lett egyetlen -- már posztumusz -- listavezető dala. Az album is csak halála után látott napvilágot, s egy szám, a Buried Alive in the Blues csak instrumentális változatban hallható: az énekszólamot 1970. október 4-én kellett volna rögzíteni, aznap, amikor holtan találták szállodai szobájában. Sodró lendületű, de szétforgácsolt életét egy részegen belőtt, túlméretezett heroinadag zárta le.

Halála, amely alig két héttel a szintén csak 27 éves Jimi Hendrix halála után következett be, sokkolta a világot. Váratlan halála után visszamaradó csekély vagyonából, kétezer dollárból – végrendelete értelmében – zenésztársai partit rendeztek emlékére. Kívánságához híven temetés helyett hamvait a Csendes-óceánba szórták. A rock hőskorának egyik legkedveltebb alakja azonban köztünk maradt: füstös-alkoholos hangjától ma is megborzongunk.

Joplin önpusztító életmódja szükségszerűen vezetett a korai véghez. A színpadon és azon kívül is újraírta a férfiak uralta rockzenében a nőkre vonatkozó szabályokat, a szabad szerelmet hirdette, sűrűn váltogatta partnereit, drogozott és ivott, nemegyszer fellépés közben is. A bluest pedig olyan őszintén, szenvedélyesen és sodró erővel énekelte, mint előtte és talán utána senki.

Halála után több lemeznyi anyagát szedték össze. Posztumusz került be a Rock Dicsőségcsarnokába, 2005-ben Grammy-életműdíjat kapott, 2013-tól van csillaga a hollywoodi hírességek sétányán. Életéről számos könyvet írtak és több filmet forgattak. Talán a legemlékezetesebb a The Rose, amelyben Bette Midler volt a főszereplő.