The Rolling Stones

A The Rolling Stones brit rockegyüttes, az 1960-as évek brit blues hullámának vezető zenekara volt. 1969-es amerikai turnéjuk idején „a világ legjobb rock and roll-együttese” néven hivatkoztak rájuk. Nevük fordítása: Gördülő Kövek, jelentése pedig “Nyughatatlan emberek” (a gördülő kövek kifejezést a szleng átvitt értelemben a nyughatatlan emberek szinonimájaként használja). Karrierjük kezdetén rengeteg blues-, rhythm and blues-, country- és rock and roll-feldolgozást játszottak. Első felvételeiken többek között Chuck Berry, Bo Diddley, Screamin’ Jay Hawkins, Muddy Waters, Larry Williams és Howlin’ Wolf dalait játszották.

Mick Jaggert és Keith Richardsot a rocktörténelem legsikeresebb dalszerzői között tartják számon. A zenekar sosem zárkózott el más zenei stílusok elől: a reggae, funk, disco, country, folk, soul, pszichedelikus rock mind hatottak zenéjükre.  Rolling Stones ma a világ egyik legrégebben működő rockzenekara, még ma is készítenek felvételeket és turnéznak. Gyakran a Stones turnéja az adott év anyagilag legsikeresebb koncertkörútja, új albumaik pedig rendre az amerikai Billboard 200 slágerlista első öt helyezettje között vannak. A Stones több mint negyvenéves pályafutása során Mick Jagger, Keith Richards és Charlie Watts mindvégig az együttes tagja volt. Lemezeikből világszerte több mint 200 milliót adtak el. A Rolling Stonest 1989-ben iktatták be a „rock and Roll Hall of Fame”-be, a Rolling Stone magazin „Minden idők 100 legjobb előadója” listáján a negyedik helyre kerültek.

A korai évek: 1962–1965

A Rolling Stones 1962-ben alakult, amikor két korábbi iskolatárs, Mick Jagger és Keith Richards találkozott Brian Jonesszal, aki ekkor Alexis Korner blues Incorporated nevű zenekarában játszott, Elmo Lewis művésznéven. Ez idő tájt a későbbi Stones tag, Charlie Watts is fellépett Kornerrel. Az első próbát Brian és Stewart szervezte, ahova Jagger magával hívta Richardsot is. Az eredeti felállás a következő volt:

  • Mick Jagger (ének, szájharmonika),
  • Brian Jones (gitár, szájharmonika, vokál),
  • Keith Richards (gitár, vokál),
  • Ian Stewart (zongora),
  • Dick Taylor (basszusgitár);
  • több dobos is játszott velük: Mick Avory (később a The Kinks tagja), Tony Chapman és Carlo Little.

Az új formációt Brian Muddy Waters Rollin’ Stone című dala után nevezte el. Néhány próbán 1962 júniusában Geoff Bradford gitáros is jelen volt, de ő még az első hivatalos fellépés (1962. július 12-én a Marquee Klubban) előtt kivált a zenekarból. Taylor hamarosan visszatért a művészeti iskolába, később pedig megalapította a Pretty Thingst. Helyére Bill Wyman került (egy anekdota szerint csak azért, mert neki volt jó erősítője). 1963 januárjában Avory is kiszállt, az ő helyét Charlie Watts vette át.

Nyolc hónap alatt a Stones lett London első számú koncertzenekara, műsoraikat a Beatles is megnézte. Annak ellenére, hogy a koncerteken Jagger volt a főszereplő, művészileg ekkor Jones volt a zenekar vezetője (szinte minden keze ügyébe kerülő hangszeren tudott játszani). Rövid idő leforgása alatt – a régi rhythm and blues-dalok energikus feldolgozásainak köszönhetően – lelkes rajongótáborra tettek szert.

1963. június 7-én jelent meg első kislemezük, Chuck Berry Come On című dalának feldolgozása. Oldham tanácsára Ian Stewart nem lett hivatalos tagja a zenekarnak, bár a stúdióban és a koncerteken együtt játszott velük. Az első, a csapat nevét viselő EP-jük anyagát a koncerteken sikert aratott dalok alkották.

1964. április 16-án jelent meg első albumuk, a The Rolling Stones (az USA-ban England’s Newest Hitmakers) (, ami olyan klasszikusokat tartalmazott, mint a Route 66 (Nat King Cole), a Mona (Bo Diddley), a Carol (Chuck Berry) és egyik legkorábbi saját szerzeményük, a Tell Me (első amerikai top 40 slágerük #24 ). A Beatles akkoriban öltönyt hordott, jólfésült, ápolt volt, a Stones viszont épp az ellenkezője: szándékosan ápolatlanok voltak, a fényképeken pedig egy csapat bűnözőre hasonlítottak. A fiatal lányok megőrültek értük, a tizenévesek egyik kedvenc együttesévé váltak. Ekkor fedezte fel egy partin Oldham a fiatal Marianne Faithfullt és azonnal a szárnyai alá vette. A későbbiekben írt is neki számokat a Jagger/Richards szerzőpáros (As Tears Go By, Sister Morphine), és Faithfull több éven át Mick Jagger barátnője volt.

Második albumuk az 1964-es év végi 12×5. Az ezt követő, 1965-ös The Rolling Stones No.2 (az USA-ban The Rolling Stones, Now!) szintén több feldolgozást tartalmazott, ám Mick Jagger és Keith Richards is írt rá néhány dalt. Ebben Andrew Loog Oldhamnek is szerepe volt, aki állítólag egy szobába zárta és addig nem engedte ki őket, amíg nem írtak olyan dalt, amit ki lehetne adni. A fiúk Little Red Rooster verziója elérte az első helyet Angliában, míg Amerikában betiltották „kifogásolható” szövege miatt. Európa- és Amerika-szerte turnéba kezdtek. Első angliai turnéjukon olyan amerikai sztárokkal léptek fel együtt, mint Ike és Tina Turner, Bo Diddley, a The Ronettes, a The Everly Brothers és Little Richard.

A „Getnó”-tól a Koldusok Bankettjéig: 1965-1969

1965. július 26-án jelent meg az Out of Our Heads című album. Az amerikai kiadáson helyet kapott (I Can’t Get No) Satisfaction című daluk, melynek riffjét Keith Richards „álmodta meg”. Különböző dallamokat vett fel, és egyszer csak elaludt; amikor felébredt, majdnem letörölte a szalagot, de úgy döntött, hogy visszahallgatja. Később azt mondta, hogy „két perc ‘Satisfaction’ és negyven perc horkolás” volt rajta. A „Satisfaction” mára a Rolling Stones legismertebb dalává vált. Soha máskor nem volt a tagok kapcsolata annyira kiegyensúlyozott, mint ekkor. 1963-ban Jagger, Richards és Jones egy barátjuk, James Phelge társaságában élt egy nyomorúságos londoni lakásban. Annyira kedvelték Phelge-t, hogy felhasználták a nevét a zenekar korai kompozícióit jegyző Nanker Phelge álnévhez. Két évvel később Brian Jones megismerkedett Anita Pallenberg modell-színésznővel, aki bevezette a Stonest a társadalom magasabb köreibe: fiatal művészek, zenészek és filmesek társaságába. Oldham ösztönzésére Jagger és Richards egyre több dalt írt, az Out of Our Heads amerikai kiadásán hét saját daluk szerepelt. A brit kiadáson azonban csak négy volt, mivel a „Satisfaction” és a „The Last Time” nem került fel rá. A korabeli brit gyakorlat szerint kislemezdalok nem kerülhettek fel az albumra, mert azt a vásárlók megrövidítésének tartották. A Stones Amerikában később futott be, mint más brit együttesek (The Beatles, The Dave Clark Five…), akik 1964-ben lettek híresek ott. Első „nagy” slágerük a „Time is on My Side” volt 1964 szeptemberében. A végső sikert a „Satisfaction” hozta meg 1965 nyarán.

Bill Wyman Rolling with the Stones című könyve szerint Tom Wolfe így foglalta össze 1965-öt: „A Beatles meg akarja fogni a kezedet, a Stones fel akarja gyújtani a városodat”.

Következő albumuk, az 1966-os Aftermath újabb mérföldkő a zenekar történetében: ez az első albumuk, amin kizárólag Jagger-Richards szerzemények találhatók: a Mother’s Little Helper a gyógyszerfüggőségről, az Under My Thumb a férfi nő feletti hatalmáról szól. Jones sokat hozzátett ehhez az albumhoz, az egzotikus hangszerek használata is az ő nevéhez köthető, amivel nagyban növelte a Stones hangzásvilágát. Az Aftermath amerikai verziója tartalmazza a közel keleti hatású Paint It Blacket, a Lady Jane című balladát és a majdnem 12 perces Going Home-ot.

1967 decembere magával hozta a Their Satanic Majesties Request megjelenését, nem sokkal a Beatles Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band kiadása után. Ez a kiadvány elejétől a végéig pszichedelikus rockot tartalmaz, amint azt leghíresebb dalai, a 2000 Light Years From Home és a bravúros hangszerelésű She’s a Rainbow is bizonyítják.

1968 elején megszerezték új menedzserüknek Allen Kleint. Az év első pár hónapját az új albumukhoz való anyaggyűjtéssel töltötték. Ezen hónapok terméke a Jumpin’ Jack Flash Sound részlet, májusban kislemez készült belőle. Ez a dal és az év későbbi részében kiadott Beggars Banquet mutatja a visszatérést a blues-gyökerekhez. Az album jellemző darabja a (kislemezként is kiadott) Street Fighting Man és az album nyitózenéje, a Sympathy For The Devil. A Beggars Banquet egy keveréke a countrynak és a bluesnak.

Eztán Richards elkezdett egy egyedibb, 5 húros nyitott g-hangolást használni. (az alacsonyabb 6. húrt kiszedve). Ez hallható a ’69-es Honky Tonk Woman kislemezen, a Brown Sugar-on (Sticky Fingers, 1971), Tumbling Dice-on, Happy-n, (Exile on Main St., 1972), és a Start Me Upon (Tattoo You, 1981) is. Ez a hangolás a Stones és Richards védjegyévé vált azóta.

Brian utolsó együttműködése az együttessel az 1968 végén felvett rock And Roll Circus volt. Június 8-án Jagger, Richards és Watts ellátogattak Brianhez. Jonest aznap leváltották a húszéves Mick Taylorra a John Mayall’s Bluesbreakersből. Brian egy hónapra a távozása után meghalt sussexi otthonában, a Cotchford Farm medencéjében.

Még egy Mick a zenekarban: 1969-1974

Két nappal Jones halála után tartották a Mick Taylor bemutatására szánt Hyde Park-i koncertjüket. Azonban a sajnálatos fordulat miatt emlékkoncertté szervezték át az eseményt, ami mintegy 250 000 rajongót mozgatott meg. Brian halálával szintén egybeesett, a halála napján, július 3-án kiadott Honky Tonk Woman kislemez.

A Let It Bleedet 1969 novemberében adták ki, ez a Stones utolsó 1960-as évekbeli lemeze. Híres dalai: Midnight Ramble, Gimme Shelter Sound részlet, You Can’t Always Get What You Want és Robert Johnson Love In Vain-je.

1970-ben, mikor már teljesen elegük lett a kiadóból, a zenekar bosszúból bemutatta az anális szexet erőteljesen taglaló szerzeményüket, a “Cocksucker Blues”-t, amit persze a kiadó azonnal visszautasított. A kalózfelvételek azóta keresetté váltak a gyűjtők körében.

1970-re az 1963-ban a Decca Recordsszal kötött szerződésük a végéhez közeledett, és a fiúk megalapították saját márkájukat, a Rolling Stones Recordsot. Szintén 1970-ben Mick Jagger, logó hiányában megkérte John Pasche-t, a londoni Royal College Of Art fiatal tanulóját, hogy készítsen a zenekar számára az indiai Káli istennőt tanulmányozva egy emblémát, s így keletkezett a híres „nyelvkiöltő logó”, amit később Andy Warhol felhasznált a Sticky Fingers borítójának tervezésekor.

Az 1971 márciusi Sticky Fingers volt az első, saját gondozásban kiadott albumuk. Az album tartalmazza két dalukat a legismertebbek közül; a Brown Sugart Sound részlet és a country-hatású Wild Horsest. A Sticky Fingers folytatta a keményebb blues hatású albumok sorát. Néhány dalt (köztük Brown Sugar, You Gotta Move) az alabamai Muscle Shoals Sound Studio-ban vettek fel a ’69-es turné alatt.

1972 májusában megjelent az új dupla album, az Exile On Main Street. A mai napig az egyik legjobb albumukként tartják számon.

1972 novemberében elkezdték következő albumuk felvételeit a jamaicai Kingstonban, ami 1973-ban meg is jelent, Goats Head Soup néven.  Fő szerzeménye az Angie, ami világslágerré vált. Ennek egy korai változatát (Waiting On A Friend) felvették még Kingstonban, ám csak a 8 évvel későbbi Tattoo You-n adták ki.

Következő, 1974-es It’s Only rock ‘n Roll című albumukat a müncheni Musicland stúdiókban vették fel.

Hét szűk esztendő: 1974-1981

A Stones az új gitárosok meghallgatására használta a stúdióbeli üléseket Münchenben. Olyan zenészek jelentkeztek, mint a Humble Pie-os Peter Frampton, vagy az ex-Yardbirds virtuóz Jeff Beck. Amerikából Wayne Perkins és Harvey Mandel. Azonban ők a már ismert Ron Wood-ot választották, aki már részt vett az It’s Only rock ‘n Roll írási és felvételi munkálataiban és Richards-szal is lépett már fel.

A következő reggae-s Black and Blue (1976) felvételeiben mindannyian részt vettek. Wood 1974-ben elhagyta a The Faces-t a Stones-ért.

A következő, 1975-ös Tour of the Americas-ra jellemzőek a bizarr tárgyak. Olyanok, mint a felfújható gigantikus fallosz és a kötél, amelyen Jagger ki tudott lengeni a közönség feje fölé. Bár a Rolling Stones népszerű maradt az 1970-es évek második felében is, mégis a zenekritikusok egyre elmarasztalóbbá váltak.

Mick Jagger lefoglalt egy élő felvételhez helyszínt, a torontói El Mocambo klubban, hogy ellensúlyozzák az élő albumok hiányát. Végül ebből lett az 1977-es Love You Live. Az első élő album a Get Yer Ya-Ya’s Out óta.

1978-ban kiadták a Some Girlst, amely a legnagyobb példányszámban elkelt sorlemezük lett, az USA-ban hatszoros platina státuszt ért el. Az albumról a Miss You jelent meg először kislemezen, ami, köszönhetően erősen diszkós hangzásának, amerikai listavezető lett. További ismert dalok a Far Away Eyes country ballada, a Beast of Burden és a Shattered. R

1978-ban USA-beli turnén voltak, azonban a következő évben nem tartottak európai turnét. Ezzel megtörték az 1967 óta fennálló hagyományt, hogy minden harmadik évben beutazzák Európát.

1980 közepén a Some Girls kereskedelmi sikerén felbuzdulva kiadták következő, Emotional Rescue című albumukat.

Növekvő feszültség: 1981-1991

1981 elején elhatározta a zenekar, hogy az USA-beli turné alatt egy kis időre elvonulnak a stúdióba, összehozni egy új albumot. A Tattoo You többségében régebbi, ki nem adott felvételeket tartalmazott, ez azonban nem érződik rajta. Leghíresebb dala kétségtelenül a Start Me Up. Két dalon (Waiting on a Friend és Tops) játszik Mick Taylor is. A Slawe-ben és a Waiting on a Friend-ben Sonny Rollins, a híres jazz-szaxofonista is zenél.

A Rolling Stones American Tour 1981 bizonyult a legnagyobb, leghosszabb és legszínesebb produkciójuknak akkor, az egész szeptember 25-től december 19-ig tartott. Ez volt abban az évben a legtöbb bevételt hozó turnéjuk. Néhány showt felvettek, amiből aztán az 1982-es Still Life (American Concert 1981)élő lemezük és az 1983-as Hal Ashby-féle koncertfilm, a Let’s Spend the Night Together kerekedett ki. Amit a Sun Devil Stadium-ban, Phoenixben, Arizonában és a Brendan Byrne Arena-ban, Meadowlandsban, New Jerseyben filmeztek.

1982 közepén, 20. évfordulójuk alkalmából, Európába vitték az amerikai színpadi showjukat. A European Tour 1982 hat év óta az első európai körútjuk volt. A turné lényegében a ’81-es amerikai turné másolata volt. A turnéra csatlakozott Chuck Leavell, korábbi Allman Brothers Band zongorista, aki azóta játszik és felvételeket készít a Stonesszal. Az év végén az együttes aláírt egy négy albumra szóló, 28 millió dolláros szerződést a CBS Recordsszal.

Mielőtt távoztak az Atlantictől kiadták az Undercover-t , 1983 végén.

A ’84-es év nagy részében Jagger első szólólemezére írta dalait és beismerte, elkezdett zavart érezni az együttes szerkezetén belül.

1985-ben a másik alapító tag, zongorista, road menedzser és régi barát Ian Stewart meghalt szívrohamban.

1985-ben Jagger ismét legtöbb idejét a szólólemeze készítésével töltötte. Míg a ’86-os Dirty Work-re a legtöbb anyagot Richards Ron Wood segítségével írta, többet, mint bármelyik előző Stones albumra.

A zenekar kapott egy Grammy-díjat, a Lifetime Achievement kategóriában. Jagger felvette szólólemezeit, a She’s The Boss-t (1985), és a Primitive Cool-t (1987).

Richards is kiadta első szólóalbumát 1988-ban, Talk Is Cheap néven, amit a kritikusok és a rajongók is jól fogadtak, az USA-ban aranylemez lett. Az album egyik dala, You Don’t Move Me, döfést jelentett dalszövegíró partnerének.

1989 elején az amerikai rock and Roll Hall of Fame felírta a tagok közé a Rolling Stonest, Mick Taylorral, Ronnie Wooddal és Ian Stewarttal (posztumusz).

Jagger és Richards egy időre félretette ellentéteit, és felvették a következő Stones albumot, a Steel Wheels-t . Az újult erővel készített album beharangozó kisalbumán a Mixed Emotions, a rock and a Hard Place és az Almost Hear You Sigh dalok találhatók. Az album „kontinentális vihar”t aratott, amit a Bachir Attar and the Master Musicians of Jajouka-val vettek fel, Tangier-ben, 1989-ben. Nekiláttak USA-beli turnéjuknak a Steel Wheelsnek. Hét év után az első és mindezidáig a legnagyobb színpadi produkciójuk volt (az előző az „Európa 1982”). A nyitóelőadáson a Living Colour és a Guns N’ Roses is fellépett. Mire a turné 1990-ben elérte Európát, a nevét megváltoztatták Urban Jungle Tour-ra.

A koncerteken készült felvételekből lett az 1991-ben kiadott Flashpoint élő album. Az album tartalmazott két ’91-es kislemez felvételt, a Highwire-t és a Sex Drive-ot.

Négyesben: 1992-1999

A Steel Wheels/Urban Jungle körút sikerei után a zenekar szünetelt egy darabig. Charlie Watts csinált két jazz albumot, Ronnie Wood 1992-ben, 11 év után felvette ötödik szólóalbumát (Slide On This), Keith Richards kiadta ’92 végén második szólóalbumát, a Main Offender-t és tartott egy kisebb turnét, aminek a nagyobb koncertjei Spanyolországban és Argentínában voltak. Mick Jagger jó visszajelzéseket kapott harmadik, Wandering Spirit című szólóalbumára. Az albumból világszerte több mint kétmillió példány fogyott, Amerikában aranylemez lett. Miután Wyman elhagyta a zenekart, új kiadójuk, a Virgin Records újrakeverte a Sticky Fingers-től a Steel Wheels-ig kiadott anyagokat (a három élő albumot kivéve), és kiadott egy válogatás albumot, a ’93-as Jump Back formájában.

1993-ban nekiláttak új stúdióalbumuknak. A 1994-es Voodoo Lounge munkálataihoz végül Darryl Jones basszusgitárosra, Miles Davis és Sting korábbi segítőjére esett a választás. Az album remek visszajelzéseket kapott, magas eladási számot produkált, és dupla platinalemez lett Amerikában.  1995-ben az új kiadvány Grammy-díjat kapott a Best rock Album kategóriában.

1994-ben belekezdtek a Voodoo Lounge Tour koncertturnéba, amely 1995-ben Magyarországot is érintette, egy fergeteges koncert erejéig.

Különböző próbák és koncertek felvételeiből kiadták a Stripped című albumukat (javarészt akusztikus dalokból áll), amely Bob Dylan szerzeményét, a Like A Rolling Stone-t, és olyan ritkán játszott felvételeket, mint a Shine a Light-ot, a Sweet Virginia-t és a The Spider and the Fly-t is tartalmazta.

Következő turnéjuk volt az, ahol Lisa Fischer először megvillanthatta tehetségét Mick Jagger oldalán, a Brown Sugar-ban, és ugyancsak itt tűnt fel először Bernard Fowler is. Mindketten olyan erős háttérénekesnek bizonyultak, hogy azóta a turnék állandó résztvevőivé váltak.

A zenekar stúdióalbumok tekintetében az 1997-es, vegyes kritikákat kapott Bridges To Babylon-nal zárta a kilencvenes éveket. A kislemez dalból, az Anybody Seen My Baby?-ből, Angelina Jolie szereplésével klipet forgattak, amit az MTV és a VH1 zenei televíziós csatornák rendszeresen játszottak. Az eladások körülbelül egyenértékűek voltak az előző albuméval (1,2 millió eladott lemez Amerikában), és a következő Bridges to Babylon Tour elnevezésű körútjuk, ami érintette Észak-Amerikát, Európát és más helyszíneket, bebizonyította, hogy ismét megerősödött a koncertezésre való hajlamuk.

Erről a turnéról is összeválogattak egy koncertalbumot, No Security címmel, amelyen minden dal ekkortájt került felvételre, kettőt kivéve (Live With Me és The Last Time), amik nem kerültek fel eddig egyetlen élő albumukra sem.

1999-ben színpadra vitték a No Security Tour-t Amerikában, és folytatták, majd befejezték a Babylon turnét Európában. A No Security Tour eddig nem látott pirotechnikai elemeket és óriási színpadokat vonultatott fel.

Don’t Stop: 2000-től napjainkig

2001 végén Mick Jagger kiadta negyedik szólóalbumát, Goddess in the Doorway címmel, ami vegyes fogadtatást kapott. Keith Richards egyszerűen Dogshit in the Doorway-nek („kutyaszar a kapualjban”) nevezte. Jagger és Richards részt vettek a The Concert for New York City nevű rendezvényen, ahol egy kísérőzenekarral eljátszották a Salt of the Earth-öt és a Miss You-t.

2002-ben a zenekar kiadta Forty Licks című, dupla lemezes „greatest hits” albumukat, az együttes negyvenedik születésnapja alkalmából. Az album tartalmazott négy új dalt is, amiket az utolsó napokban vettek fel. Az alapzenekart Jagger, Richards, Watts, Wood, Leavell és Jones alkotta.

Ugyanebben az évben a Q magazine beválasztotta a Stonest a „50 Bands To See Before You Die” („50 zenekar, akiket látnod kell halálod előtt”) listájára, és a 2002-2003-as Licks Tour alkalmat is adott erre az embereknek.

2003. július 30-án a zenekar fellépett a Molson Canadian Rocks for Toronto rendezvényen, a kanadai Ontario városában – amit a Steel Wheels turné idején a próbák helyszínéül használtak – ahol 2003-ban ismét felütötte fejét a SARS járvány. Becslések szerint mintegy 490 000 ember volt jelen a koncerten. 2003. november 9-én felléptek szintén a SARS járvánnyal kapcsolatban a Harbour Fest-en, és ezzel letudhatták első hongkongi koncertjüket is.

2003 novemberében a zenekar kiadta négylemezes Four Flicks DVD-jét a legutóbbi turné felvételeivel, amit kezdetben kizárólag az amerikai Best Buy üzletláncban kezdtek el forgalmazni. Válaszul egyre több kanadai és amerikai zeneárusító lánc (mint a HMV Canada és Circuit City) kezdte el bojkottálni a Rolling Stones termékeket.

2003. december 12-én pénteken lovaggá ütötték a 60 éves Mick Jaggert, 40 éves munkája révén, a londoni Buckingham Palotában.  Jagger lovaggá ütéséhez Tony Blair, akkori miniszterelnök ragaszkodott a leginkább.

A 2004-es Lick Tour egy dupla albumot, a Live Licks-et hozta magával, ami az USA-ban aranylemez lett.

2005. július 26-án, Jagger születésnapján a zenekar bejelentette új albumát, az A Bigger Bang-et , az első albumot közel nyolc év óta. Az albumot szeptember 6-án adták ki. A Stones pályafutásának egyik legellentmondásosabb dalát is tartalmazza, a Sweet Neo Con-t, ami Jagger kritikája az amerikai neokonzervatívizmusról.

Következő A Bigger Bang Tour nevű koncertkörútjuk 2005 augusztusában vette kezdetét. Észak-Amerikában, Dél-Amerikában és Kelet-Ázsiában voltak láthatók. 2006 februárjában játszottak a detroiti Super Bowl XL félidejében. 2005 végére a körút 162 millió dolláros bevételével nagyobbnak bizonyult az 1994-es rekordnál. Még abban a hónapban 1,5 millió embernek adtak ingyen koncertet a Rio de Janeiro-i Copacabana strandon.

A 2006 szeptemberi koncertek miatt visszatértek Észak-Amerikába, és 2007. június 5-én visszautaztak Európába.

2006 novemberére a Bigger Bang turnét nevezték „minden idők legjobban termelő körútjá”nak, a maga 437 millió dollárjával.

2006. október 29-én és november 1-jén Martin Scorsese lefilmezte a Rolling Stones fellépését a New York-i Beacon Theater-ben. A közönségben többek közt Bill és Hillary Clinton is helyet foglalt. A filmben vendégszerepet vállalt Buddy Guy, Jack White és Christina Aguilera is.

2007. március 24-én a zenekar bejelentett egy európai körutat „Bigger Bang 2007” néven.

2007. június 12-én kiadták második, The Biggest Bang című négylemezes DVD kiadványukat.

2007. június 10-én a zenekar fellépett az Isle of Wight Festival-on és ezzel harminc év óta először adtak koncertet fesztiválon.

2007. július 20-án a Bigger Bang turné keretei közt leadták második magyarországi koncertjüket, a budapesti Puskás Ferenc Stadionban.

2007. szeptember 26-án bekerültek a Guinness Rekordok Könyvébe, a Bigger Bang Tour 437 millió dolláros bevételével.

2007. október 2-án Jagger kiadta The Very Best Of Mick Jagger című, a szólókarrierét összefoglaló válogatásalbumát, amin három, addig kiadatlan dal is szerepel.

2007. november 12-én egy dupla összeállítást, a Rolled Gold+: The Very Best of the Rolling Stones-t újra kiadták a karácsonyi szezonra.

2008. február 7-én a Shine a Light dokumentumfilm nyitotta a Berlini Nemzetközi Filmfesztivált, április 1-jén az USA-ban kiadták a film zenéjét, és április 4-étől látható is az amerikai mozikban.

Zenei evolúció

A Rolling Stones figyelemre méltóan ötvözte mind előadásában, mind felvételeiben a modern populáris zenét a különböző zenei irányzatokkal. Így hozva létre egy a védjegyükké vált saját stílust. Pályafutásukat végigkíséri egyfajta folyamatos támaszkodás egymás után a különböző stílusokra, úgy mint amerikai blues, country, folk rock, reggae, disco, a Master Musicians of Jajouka közreműködésével a világzene, vagy a hárfa használatával elért tradicionális angol hangzás. A zenekar ismertetőjévé vált az is, hogy korai rock n roll és blues slágereket dolgozott fel, és azok élőben játszását vagy újabb dalok feldolgozását se hagyta abba.

Az amerikai blues befolyásai

A kezdetekben leginkább egy blues-alapú R&B hangzást használt a Stones. Jagger és Richards közös kedvenceikkel, mint Jimmy Reed-del, Muddy Waters-szal, vagy Little Walterral próbáltak több-kevesebb sikerrel hatást gyakorolni az akkori vezetőre, Brian Jones-ra. Charlie Watts-ot a tradicionális jazz-dobost is próbálták a blues felé terelgetni, a Stones-ba való belépése után. Jagger első hallásra beleszeretett az amerikai blues egy rétegének olyan előadóiba, mint: Chuck Berry, Bo Diddley, Muddy Waters vagy Fats Domino. Azt mondta: „Ez tűnt a legigazabb dolognak”, amit addig a pontig hallott életében. Hasonlóan nyilatkozott Keith Richards is arról az élményről, mikor először hallgatott Muddy Waterst: „A legerőteljesebb zene, amit valaha hallottam… és a legkifejezőbb” Ezeknek az erős korai hatásoknak köszönhető, hogy ilyen erősen beleivódott a Rolling Stones zenéjébe az amerikai blues.