… és jöttek az ünnepek. Csend volt, nyugalom, nem üvöltött a “dzsingóbel” az üzletekben, nem volt utcai kivilágítás, tipródás. Esténként nagyanyám vitt magával a Mária társulat imádkozóiba, minden este máshoz (jobb híján, nem volt kire hagynia), én meg türelmesen végigüldögéltem az egy-két gyertya fényénél zajló csendes imádkozást.
És nagyjából ez volt minden. Nem volt dizájnos adventi koszorú, nem készített paleo-pszeudó bejglit öko-bió dióutánzattal, nem kötött idétlen svédmintás zoknit amit kiakaszthattunk volna a nemlétező kandalló peremére, nem néztük este a tévében azt, hogy Asperger szindrómás tinilányok a képünkbe üvöltik, hogy nem jól van ez így, mihamarább térjünk át az angyalvárásról valamiféle resapált (újrafutózott) öko Jézuskára ha nem akarunk összefeküdni a jegesmedvékkel, vagy azt hogy hogyan lehet karácsonyi dalokat szoft pornó verzióban előadni, esetleg mit vegyünk fel (le) a nagy alkalomra. Esténként, ha elfújta a petróleumlámpát mindig mesélt. Kifogyhatatlan mesetára volt, meséiben szabadon vegyítette a népmeséket saját emlékeivel, a hétköznapok történéseivel és a Bibliából, a Szentek életéből vett történetekkel.
Aztán egy este meghallottuk, hogy az ajtó előtt a szomszéd gyerekek teljes szívből éneklik a Mennyből az angyalt, a Pásztorok, pásztorok-ot. És akkor tudtam, hogy itt a Karácsony. A gyerekek kaptak nagyanyám féltve őrzött almáiból, én meg egy ígéretet, hogy meglepetés vár rám.
Aztán lefeküdtünk. Arra ébredtem, hogy mozgás van a házban: megérkezett kedvenc nagybátyám, aki akkor épp Brassó-Pojánán volt melós. Megvolt az igazi meglepetés! Ráadásul ajándékot is hozott: egy celofánba csomagolt kerek valamit, amiről azt mondta, hogy aszalt füge. Fura volt, ilyent még sosem láttam, és a fügefalevelet pont aznap este hallottam először emlegetni nagyanyám (bibliás) meséiben, úgyhogy az egész igazán fura volt – és finom. Akkor még nem tudtam, hogy 25 évet kell várjak a következő gurigára.
Másnap templomba mentünk nagyanyámmal. Nem volt szokása, hogy magával vigyen de most különleges alkalom volt. A legutolsó padba ültünk be, én izgatottan vártam a mise végét, mert tudtam, hogy nemsokára megláthatom azt, amiről nagyanyám mesélt: a pásztorokat, az angyalokat, az ökröt, a szamarat, a Kisjézust a jászolban.
Estére kitisztult, csak úgy szikráztak a csillagok, amikor elindultunk hazafelé. Anyámék akkorra értek haza valamiféle fejtágítóról. Nem önszántukból mentek el otthonról, és hagytak a nemrég megözvegyült nagyanyám gondjaira, a pártállamnak gondja volt rá, hogy “a nép szolgálói” – ahogy Lenin nevezte a falusi tanítókat – ideológiailag megfelelő hangulatban és környezetben töltsék a vallásos ünnepeket. Tudtam, hogy nem lesz (még) otthon karácsonyfa – majd úgy szinte egy hét múlva, a “hivatalos” Télapó ünnepély környékén lesz az is – , de nem érdekelt. Fontosabb volt az ünnep meghitt hangulata, a fehérre fagyott úton a cipőnk nyikorgásának a hangja, és a szavak: nagyanyám mesélt, akkor éppen a Göncölszekérről, ami a szemünk előtt ragyogott az égen. A hosszú úton hazafelé csak azt bámultam. Nem volt mi elvonja a figyelmemet, nem világítottak a keresztény emberek ablakaiban a zsidó Hanuka ünnep menórái, nem villogtak a karácsonyi kidíszítések, nem mászott a Télapó a házak falán, nem állt a rénszarvas szán az udvarokon.
Nem volt más, csak hangok és szavak.
Minden gazdagságom hangok és szavak,
Néhány általunk kimondott gondolat.
Egyet elmondtam neked, hogyha igaznak hiszed,
Mondd el mindenkinek!
