Janis Joplin és Tom Jones – nehezen lehetne a késő hatvanas évének popzenéjének két ennyire össze nem illőnek tűnő egyéniségét egy duettben elképzelni. Tom Jones, a női szívek welszi bárdja (nem vicc, Wales a szülőhazája), a megtestesült macsóság maga, aki még közel hetven évesen is képes volt a toplisták élére kerülni a “Sex Bomb” című számával és Janis Joplin aki újraírta a férfiak uralta rockzenében a nőkre vonatkozó szabályokat, aki kiharcolta magának a helyet – és az elismerést – a popzene nagyjai között.
Janis Joplin és Tina Turner Performing at Madison Square Garden, 1969 november 27
Női szemmel nézve, belülről nagyon kemény volt a hatvanas évek végének rockipara. Sokat tudna mesélni erről például Tina Turner, aki – akárcsak Janis Joplin aki a kezdetekkor a Big Brother And The Holding Company-ban vokálozott – eleinte férje, Ike Turner csapatában csak a háttérben riszálhatott. A különbség kettejük között az, hogy amíg Pearl kiverekedte magának a szólómikrofont, addig Tina addig tűrte a sorozatos megverettetést, amíg elege nem lett és saját lábára nem állt. Ennek volt része a kettejük ad hoc duettje a Rolling Stones koncertjén előzenekarként fellépő Ike&Tina Turner Madison Square Garden-ben tartott koncertjén 1969 novemberének végén. Janis felsétált a színpadra és Tinával elénekelték a Honky Tonk Women-t. Ezt a november 27-i dátumot sokan a Girl Power mozgalom születésnapjaként tartják számon. (Zárójelben, de nem mellékesen: a fotó a Fehér Ház Zeneszobájának falán lóg, Obama kapta ajándékba a fotóstól, Amalie R. Rothschild-től, aki maga is a Girl Power mozgalom meghatározó alakja.)
Arról nem szól a fáma, hogy Tom Jonesnak valakit is meg kellett volna vernie azért, hogy mikrofonállványhoz jusson, sőt akkoriban önálló varieté műsora futott “This Is Tom Jones” cím alatt, ami az Egyesült Államokban 1969-71 között futott, és itt jutott képernyőn való szerepléshez az új generáció számos tagja, mint például a The Who, Joe Cocker, Donovan and the Hollies. A hatvanas évek közepén Tom Jones a topon volt, 1965-ben az “It’s Not Unusual” és a “What’s New, Pussycat?”, 1966-ban a “Green, Green Grass of Home” és 1967-ben a “Delilah” uralta a toplistákat. 1969-re a karrierje lejtőn volt már, amikor sikerült eladnia magát TV-s showmanként.
És itt jön be a képbe az, amit kevesen tudnak Janis Joplinról, pedig a korabeli interjúk és az utólag megjelent számtalan életrajz tele van a “bookworm” kifejezéssel, ami biza nem egyebet jelent magyarul sem, mint “könyvkukac”. Pearl átlagon felüli intelligenciával rendelkezett, és legkésőbb az 1966-od kaliforniai visszatérésétől kezdve tudatosan építette saját imidzsét és karrierjét. Maximalista volt, ami a szakmai ügyeket illette, és alaposan megtervezte nem csak a fellépéseit, hanem az öltözködésétől kezdve a fellépéseiig mindent. A “cool momma feelin’ the blues” nem egy, a média által ráaggatott, hippi életvitele és rendkívüli blues énekesi kvalitásai miatt kapott jelző volt, hanem egy tudatos, jól felépített választás eredménye. Egyébként a fentebbi kifejezést ő maga használta önmeghatározásként az 1967-es Monterey-i fesztivál után egy interjúban. Rögtön azután, hogy berobbant a köztudatba – nem lehet véletlen ez sem.
Mindkettejük becsületére válik, hogy döntetlenre hozták a meccset, a klip láttán nehéz eldönteni, hogy ki a jobb – mindketten saját magukat hozzák, mégis jó az összhatás. Ráadásul a dal, amit elénekeltek, az Eddie Floyd által 1967-ben útjára bocsájtott Raise Your Hand inkább Janis Joplin számára volt előnyös, abban az évben a Woodstock-i fesztiválon a sikeres fellépésének egyik darabja volt.
Mindezeket tudva nem is annyira fura ez a felállás!
