Gyöngy és bárd

Janis Joplin és Tom Jones -- nehezen lehetne a késő hatvanas évének popzenéjének két ennyire össze nem illőnek tűnő egyéniségét egy duettben elképzelni. Tom Jones, a női szívek welszi bárdja (nem vicc, Wales a szülőhazája), a megtestesült macsóság maga, aki még közel hetven évesen is képes volt a toplisták élére kerülni a “Sex Bomb” című számával és Janis Joplin aki újraírta a férfiak uralta rockzenében a nőkre vonatkozó szabályokat, aki kiharcolta magának a helyet -- és az elismerést -- a popzene nagyjai között.

Janis Joplin és Tina Turner Performing at Madison Square Garden, 1969 november 27

Janis Joplin és Tina Turner Performing at Madison Square Garden, 1969 november 27

Női szemmel nézve, belülről nagyon kemény volt a hatvanas évek végének rockipara. Sokat tudna mesélni erről például Tina Turner, aki -- akárcsak Janis Joplin aki a kezdetekkor a Big Brother And The Holding Company-ban vokálozott -- eleinte férje, Ike Turner csapatában csak a háttérben riszálhatott. A különbség kettejük között az, hogy amíg Pearl kiverekedte magának a szólómikrofont, addig Tina addig tűrte a sorozatos megverettetést, amíg elege nem lett és saját lábára nem állt. Ennek volt része a kettejük ad hoc duettje a Rolling Stones koncertjén előzenekarként fellépő Ike&Tina Turner Madison Square Garden-ben tartott koncertjén 1969 novemberének végén. Janis felsétált a színpadra és Tinával elénekelték a Honky Tonk Women-t. Ezt a november 27-i dátumot sokan a Girl Power mozgalom születésnapjaként tartják számon. (Zárójelben, de nem mellékesen: a fotó a Fehér Ház Zeneszobájának falán lóg, Obama kapta ajándékba a fotóstól, Amalie R. Rothschild-től, aki maga is a  Girl Power mozgalom meghatározó alakja.)

Arról nem szól a fáma, hogy Tom Jonesnak valakit is meg kellett volna vernie azért, hogy mikrofonállványhoz jusson, sőt akkoriban önálló varieté műsora futott “This Is Tom Jones” cím alatt, ami az Egyesült Államokban 1969-71 között futott, és itt jutott képernyőn való szerepléshez az új generáció számos tagja, mint például a The Who, Joe Cocker, Donovan and the Hollies. A hatvanas évek közepén Tom Jones a topon volt, 1965-ben az “It’s Not Unusual” és a “What’s New, Pussycat?”, 1966-ban a “Green, Green Grass of Home” és 1967-ben a “Delilah” uralta a toplistákat. 1969-re a karrierje lejtőn volt már, amikor sikerült eladnia magát TV-s showmanként.

És itt jön be a képbe az, amit kevesen tudnak Janis Joplinról, pedig a korabeli interjúk és az utólag megjelent számtalan életrajz tele van a “bookworm” kifejezéssel, ami biza nem egyebet jelent magyarul sem, mint “könyvkukac”. Pearl átlagon felüli intelligenciával rendelkezett, és legkésőbb az 1966-od kaliforniai visszatérésétől kezdve tudatosan építette saját imidzsét és karrierjét. Maximalista volt, ami a szakmai ügyeket illette, és alaposan megtervezte nem csak a fellépéseit, hanem az öltözködésétől kezdve a fellépéseiig mindent. A “cool momma feelin’ the blues” nem egy, a média által ráaggatott, hippi életvitele és rendkívüli blues énekesi kvalitásai miatt kapott jelző volt, hanem egy tudatos, jól felépített választás eredménye. Egyébként a fentebbi kifejezést ő maga használta önmeghatározásként az 1967-es Monterey-i fesztivál után egy interjúban. Rögtön azután, hogy berobbant a köztudatba -- nem lehet véletlen ez sem.

Mindkettejük becsületére válik, hogy döntetlenre hozták a meccset, a klip láttán nehéz eldönteni, hogy ki a jobb -- mindketten saját magukat hozzák, mégis jó az összhatás. Ráadásul a dal, amit elénekeltek, az Eddie Floyd által 1967-ben útjára bocsájtott Raise Your Hand inkább Janis Joplin számára volt előnyös, abban az évben a Woodstock-i fesztiválon a sikeres fellépésének egyik darabja volt.

Mindezeket tudva nem is annyira fura ez a felállás!