Apokalipszis, egyszerűen

  • Rockzene

Hogyan írjunk egy rendkívülien sikeres számot az apokalipszisről, tehetnénk fel a kérdést, ha már nem lenne kész a (szinte) felülmúlhatatlan válasz, a Led Zeppelin When the Levee Breaks című száma.

Egyszerűen, szól a válasz. Egyszerűen eltéveszthetetlen, aki már egyszer hallotta, bármikor, bárhol felismeri John Bonham nyitó dobszólóját. Pedig elsőre semmi különleges nincs benne, a lehető legegyszerűbb a ritmusképlet.

When the Levee Breaks original single coverHa ez megvan, akkor jöhet a jól bevált Led Zeppelin recept, végy egy klasszikus, kipróbált  country-rock számot, és formáld azt a saját képedre. Ebben az esetben egy 1927-es klasszikust, a Kansas Joe McCoy és Memphis Minnie When the Levee Breaks című sikeres számát, amit az 1927-es katasztrofális méretű Missisippi áradás emlékére írtak. Az áradás tetőpontján a Missisippi deltájában 70 mérföld (kb 110-115 km) szélességben mindent víz borított, gyakorlatilag az egész Deltát elmosta a víz. Mellesleg megalapozva ezzel a Delta Blues néven ismert zenei irányzatot is. Memphis Minnie testvére is az áldozatok között volt, a személyes érintettség emiatt is garantált, korának egyik sikeres dala volt, az eredeti lemezek ára már a múlt század hetvenes éveiben is az egeket ostromolta. Mit ad Isten, Roger Plant kollekciójában volt egy példány.

Bonzo's black Ludwig drums kit from '68

Bonzo fekete Ludwig dobszettje 1968-ból

Na még mi kell? Hát egy toronyház világítóudvarral, szerencsére ebből volt elég a felvétel idején New Yorkban, egy fekete Ludwig dobszett és egy dobos. Az is volt nekik. A dobsáv felvételeit abban a bizonyos világítóudvarban a harmadik emelet magasságában felszerelt mikrofonokkal rögzítették, innen a rendkívüli, gyakorlatilag igazán csak fülhallgatóval értékelhető hangzás. Jason Bonham, Bonzo fia, maga is -- saját jogán -- híres dobos, azt mondta erről a számról: “Ez az én legértékesebb örökségem. Mindig imádtam ezt a számot, és azt gondoltam, hogy aki ezt tudja az egy óriás, egy nagyszerű zenész. De sosem mondtam neki. Miért is mondtam volna, hiszen ő csak Apa volt.”

Ja persze, ezzel még nincs vége, mindenki beleadott apait, anyait. Jimmy Page a híres szerpentin-riffjeit egy buherált spéci Danelectro gitáron játszotta, gyakorlatilag egyetlen húrt használva. Ő is, és John Paul Jones basszusgitáros is az eredeti zenei vonalat követték -- nagyjából. Az utómunkálatok során adták hozzá a játékukhoz az un. backward echo hatást, ami akkor még nem volt elérhető élőben.

A dal legnehezebben leutánozható, reprodukálható része az a különleges hatás, amit a különböző hozzávalók hangsúlyoznak. A hallgatónak az az érzése, hogy  minden mozog, minden cseppfolyós, minden megállíthatatlan, csak a vokál az egyetlen fix pont, de a végére az is spirálban alámerül:

“Going to Chicago
Going to Chicago

Sorry but I can’t take you
Going down, going down now, going down
Going down now, going down
Going down, going down, going down

Going down now, going down
Going down now, going down
Going down now, going down
Going d-d-d-d-down
Woo, woo”