Diszkó

A diszkó (angolul: disco) tánczenei stílus. Történelmileg a rockzene volt az egyik szülője – azért is kapott itt helyet. A műfaj a hetvenes évek második felében volt népszerűségének tetőpontján. Jellemzője az ütemes könnyűzene, melyet laza, vagy akár kombináltabb táncelemekkel kísérnek a műfaj kedvelői, továbbá azok feltűnő, divatos, vagy annak szánt ruházata, valamint a zenét és táncok kísérő színes fényeffektusok, ezekkel főleg a műfaj számára létrehozott diszkóklubokban lehetett találkozni. Ilyen külsőségek például a flitterek, a színes lámpák, vagy a fényt széttükröző diszkógömb.

Gyökerei az afro-amerikai, meleg és pszichedelikus szubkultúrák klubéletében találhatóak meg New Yorkban és Philadelphiában a hatvanas-hetvenes évek fordulópontján. A diszkózene a New York-i melegek, feketék és latinok reakciója volt a rockzenére. A nők körében is elfogadottá vált, és a stílus hamarosan elterjed más kultúrkörnyezetekben is.

Nincs megegyezés abban a kérdésben, hogy mi volt a legelső diszkószám. Egyesek a The Doors zenekar The Changeling-jéhez kötik, mások szerint Manu Dibango Soul Makossája vagy Jerry Butler One Night Affairje az.

Az első írásos emlék a diszkóról 1973 szeptemberéből való; Vince Aletti számol be róla a Rolling Stone magazinban.

Az első diszkó-rádióműsor 1974-ben indult a New York-i WPIX-FM műsorán.

A zenére jelentősen hatott a funk, különböző latin műfajok és a soul. A diszkóhangzás jellemzője a szárnyaló, sokszor visszhangosított ének egy stabil, minden negyedre ütő nagydob, nyolcados vagy tizenhatodos lábcin (off-beatnél nyitott lábcinnel) és masszív, szinkópált basszus (basszusgitár által, ami néha egyszerű oktávokat játszik tipikus ritmusképletekben) fölött. A Fender Jazz Bass basszusgitár-modellje könnyen összefüggésbe hozható a diszkóhangzással, mivel a gitár érthető, sajátos hangot produkál diszkózenei környezetben. Sok diszkószámban vonósok, rézfúvósok, elektromos zongora és elektromos gitár alkotja a gazdag hátteret. Nagyzenekari hangszerek (például fuvola) sokszor hallható szólóhangszerként, de – ellentétben a rock-al – elektromos gitárszólókkal ritkábban találkozunk.

A hetvenes évek legismertebb diszkóelőadói: Donna Summer, a Bee Gees, a KC and the Sunshine Band, a Chic és a The Jacksons, ami Michael Jackson Jackson 5 utáni, de szólókarrierje előtti együttese volt. Summer volt az első, széles körben ismert diszkóénekes, sokan a Diszkó Királynőjének nevezik. Továbbá ő segítette az elektronikus hangszerek forradalmát, melyek később a diszkó szerves részeivé váltak. Bár az énekesek és az előadók szerezték meg a népszerűség oroszlánrészét, a háttérben dolgozó producerek hasonlóan fontos (ha nem fontosabb) munkát végeztek. Ők szerezték a dalokat és ők alkották meg a számok innovatív hangzásvilágait. Ilyen zenész-producer volt Nile Rodgers, Giorgio Moroder és Frank Farian is.

Egyéb ismert diszkóelőadók és együttesek voltak még a Boney M., a Baccara, a Kool & the Gang, Gloria Gaynor, Yvonne Elliman, a Sheila and B. Devotion, az Earth, Wind & Fire, az Ottawan, az ELO, a Village People vagy a Commodores is. Több diszkózenén kívüli előadó is készített diszkószámot a korszakban, mint például Rod Stewart, a Szombat Esti Láz és a Thank God It’s Friday című filmek pedig még inkább elterjesztették a stílust a köztudatban. Magyar előadók közül a korai Beatrice, Szűcs Judit, Kovács Kati vagy a Neoton Família volt leginkább jelen a diszkóműfajban.